Battaplébánia

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

Feltámadt Krisztus, reményetek!

A francia katolikus költő, Charles Péguy írt egy verset, nem is verset, hanem egy hosszabb költeményt, amely reményről, pontosabban a keresztény reményről szól. A költemény szerint az emberiség története egy körmenetszerű nagy vonuláshoz hasonlít, amelyben egymás után sorakoznak a nemzedékek, a körmenet élén pedig három nőalak halad egymás mellett, akik a hitet, a reményt és a szeretetet, azaz a három isteni erényt jelképezik. A bal oldalon a legidősebb nő lépked, nagyon céltudatosan, ő a hit jelképe. A jobb oldalon egy középkorú nő, egy édesanya, ő szintén biztos léptekkel halad előre. Középen pedig a legfiatalabb nő, egy kislány, aki kettőjük kezébe kapaszkodik. Ez a kislány szinte elveszne köztük, ha nem tartanák szorosan a kezét. Jobban szemlélve azonban kiderül, hogy valójában ez a legkisebb alak halad elől, ő vezeti az egész menetet, a remény húzza maga után a hitet és a szeretetet.

A húsvéti szentmise sajátos eleme a Szekvencia, amelyet az Alleluja és az Evangélium előtt éneklünk. Ebben hangzik el az üres sír első tanúja felé a kérés: „Mária Magdolna, mondd, mit láttál utadon!” És ő válaszolja: „Az élő Krisztusnak sírját, feltámadt Urunk nagy diadalmát, angyalok jelenését, Urunk halotti leplét. Feltámadt Krisztus, reményetek: Galileába megy előttetek.” És itt gondolkozzunk el egy kicsit ezen a kijelentésen, hitvalláson: a feltámadt Krisztus a mi reményünk. A negyven napig tartó böjti időszak elmúlta után átadjuk magunkat az örvendezésnek. Krisztus földi élete szomorúan zárult, rengeteg bántalmazást kellett elviselnie az emberek részéről, szenvednie kellett és meghalt. De ezzel nem ér véget a történet, mert a mennyei Atya közbelép, feltámasztja őt a halálból és ezzel új fejezet kezdődik az emberiség történetében. A megváltás megtörtént a kereszten, egy pillanatra mintha megállt volna az emberiség nagy menetének előrehaladása, mintha senki sem tudná, hogy most merre kellene továbbhaladni, egyáltalán érdemes-e továbbmenni bármerre is, de aztán a feltámadt Krisztus, aki a mi reményünk, a menet élére áll és továbbvezet minket az örök élet felé. Reményünknek, az örök életbe vetett reményünknek egyetlen szilárd alapja létezik: Krisztus feltámadása, ezt ünnepeljük a mai napon.

Az evangéliumban az imént említett Mária Magdolnáról olvasunk, aki János evangélista szerint elsőként ment Jézus sírjához és elsőként láthatta azt, hogy a sír üres. A többi evangélista szerint ő és más asszonyok is mentek a sírhoz hajnalban, hogy a pénteken este elmaradt balzsamozást elvégezzék. Újra és újra elcsodálkozunk azon, hogy a feltámadás első tanúi asszonyok és nem férfiak. Jézus férfiakat, tizenkét férfit választott ki, akiket apostoloknak nevezett, hogy ők legyenek egész életének tanúi. És most, az egyik leglényegesebb eseménynél nem ezek a férfiak, nem az apostolok voltak az első tanúk, hanem asszonyok, akiket a zsidó társadalomban nem tartottak egyenrangúnak a férfiakkal. Abban a korban vitás ügyekben a nők tanúskodása érvénytelen volt, meg sem hallgatták őket, és most mégis asszonyok lesznek az Úr feltámadásának tanúi, akik megviszik az örömhírt az apostoloknak. A fentiek ismeretében persze, hogy üres asszonyi fecsegésnek tartották, amit mondtak. Péter és János azonnal a sírhoz szaladnak, hogy személyesen lássák, valóban üres-e a sír, mint ahogy azt az asszonyok állítják.

Mindegy, hogy az asszonyokkal vagy az apostolokkal, de induljunk lélekben, szaladjunk mi is az Úr sírjához! Hirdessük mi is: Krisztus feltámadt a halálból, ő a mi reményünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, te azt a küldetést adtad apostolaidnak és tanítványaidnak, hogy legyenek feltámadásod tanúi, hirdetői, és ők engedelmeskednek kérésednek. Ennek köszönhetően kezdett el egykor terjedni a feltámadás örömhíre, és lettek egyre többen hívőkké, csatlakoztak az Egyházhoz, a benned és feltámadásodban hívők közösségéhez. E közösséghez tartozunk mi is, akik megtapasztalhatjuk jelenlétedet, s akik szintén azt a küldetést kapjuk, hogy legyünk a feltámadás hirdetői a világban. Segíts minket, hogy feltámadásodba vetett hitünket mindig megvalljuk és az üdvösség örömhírét apostoli buzgósággal terjesszük!

Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Mt 28,1-10

Elmélkedés

Valóban feltámadt!

Az ortodox keresztényeknél elterjedt régi szokás és mostanában a nyugati országokban is sok helyen terjed, hogy a húsvéti időben nem Jó napot!-tal vagy hasonlóval köszönnek egymásnak az emberek, hanem így: Krisztus feltámadt! És a válasz: Valóban feltámadt! Nem csak köszöntés és köszönés ez, hanem hitvallás is az emberek részéről, annak megvallása, hogy hisznek a feltámadásban. Még a Szovjetunió idejében történt, hogy egy gyár munkásai számára politikai fejtágítót tartottak. A kommunista pártközpontból érkező ember hosszasan beszélt a munkásoknak arról, hogy Isten valójában nem létezik, a Biblia csak kitalált történeteket tartalmaz, Jézus halálából és feltámadásából semmi nem igaz. A hatalmas gyárcsarnokban az ezernél is több munkás türelmesen végighallgatta a beszédet, amelynek a végén kérdéseket lehetett feltenni. Ekkor szólásra emelkedett egy idősebb munkás. Az előadó bátorította: Kérdezzen csak nyugodtan, ha valami nem volt világos az előadásban! Az idős ember mindenki által hallhatóan megszólalt: Krisztus feltámadt! Az összes jelenlévő azonnal ráfelelte: Valóban feltámadt! Ő pedig még az előadóhoz fordulva hozzátette: Hát csak ennyit akartam mondani, és visszaült a helyére.

Ahogyan egy nép lelkéből évtizedek alatt sem lehet kiölni a vallásosságot, ugyanúgy egyetlen ember lelkében sem lehet kioltani az örök élet utáni vágyat. Minden bizonnyal éppen emberi létünk korlátozottsága, végessége miatt szeretnénk megnyílni a végtelen felé. Nem nyugszunk bele abba, hogy az életnek vége szakad és utána a semmi következik. Azért vágyakozunk az örök élet után, azért hiszünk a feltámadásban, az újjászületésben, a túlvilági létezésben, mert az örökkévaló Isten teremtett minket és ültette el lelkünkbe ezt a vágyakozást. Jézus Krisztus feltámadása, amelyet most, húsvétkor ünneplünk, megerősíti bennünk ezt a vágyakozást. Gyászoló családtagok szoktak mesélni arról, hogy szerettük elvesztésekor felébred, felerősödik bennük a vágy a túlvilági élet után és kifejezik hitüket, hogy egyszer majd újra találkozhatnak azzal, akit most elveszítettek. Jézus halálára, kereszthalálára emlékezve, amelyet tegnap, nagypénteken ünnepeltünk, szintén felerősödik bennünk a vágyakozás, hogy az örökkévalóságban találkozzunk az Úrral. Legalábbis akkor biztosan felerősödik, ha mély szeretet fűz minket hozzá.

A mai evangéliumban és a húsvéti időszak evangéliumi részleteiben érdemes odafigyelnünk a találkozás motívumára. Az asszonyok, az apostolok és a tanítványok, akiket szeretet kapcsolt Jézushoz, találkozhattak a Feltámadottal, és ezek a találkozások megerősítést jelentettek számukra. A történet szerint Mária Magdolna és a másik Mária hajnalban érkeznek Jézus sírjához, de azt üresen találják. Angyal közli velük a hírt az Úr feltámadásáról és parancsolja meg nekik, hogy vigyék meg ezt a hírt az apostoloknak. Nem kételkedtek abban, hogy az angyal igazat mond, hiszen saját szemükkel láthatták, hogy a sír üres, Jézus teste nincs a sírboltban. A feltámadásba vetett hitük mégsem teljes, van bennük még bizonytalanság, kételkedés és legfőképpen félelem, mert nem értik, mi is történhetett. E félelmükre utal az angyal köszöntése: „Ne féljetek!” Majd pedig Jézus szintén ugyanezekkel a szavakkal fordul hozzájuk: „Ne féljetek!” Félve, remegve futottak el a sírtól, csak ez a találkozás, a feltámadt Krisztussal való találkozás oszlatta el félelmüket. Ez a találkozás szüntette meg kételyeiket. Ez a találkozás tette rendíthetetlenné a hitüket. Ez a találkozás alakította át szívüket.

E húsvéti ünnepen induljunk mi is lélekben az Úr sírjához, tanuljunk a jelekből és várjuk, hogy találkozhassunk a feltámadt Krisztussal!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Krisztusunk! A húsvéti eseményekre nincs emberi magyarázat és nincsenek bizonyítékok, de jeleket találunk: az üres sírt, az elhengerített követ, a feltámadást hírül hozó angyalt, és a sírban maradt gyolcsleplet. Jeleket, amelyeknek az a célja, hogy az emberek higgyenek, eljussanak a hitre. Mennyire nehezen akarjuk meglátni, észrevenni a jeleket! Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek! Mennyire nehezen értjük meg, hogy a kereszt a megváltás jele, a feltámadás a mi üdvösségünk jele. Mennyire nehezen akarunk hinni. Urunk, hiszünk feltámadásodban, amely az újjászületés forrása számunkra.

Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Mt 28,1-10

Elmélkedés

Valóban feltámadt!

Az ortodox keresztényeknél elterjedt régi szokás és mostanában a nyugati országokban is sok helyen terjed, hogy a húsvéti időben nem Jó napot!-tal vagy hasonlóval köszönnek egymásnak az emberek, hanem így: Krisztus feltámadt! És a válasz: Valóban feltámadt! Nem csak köszöntés és köszönés ez, hanem hitvallás is az emberek részéről, annak megvallása, hogy hisznek a feltámadásban. Még a Szovjetunió idejében történt, hogy egy gyár munkásai számára politikai fejtágítót tartottak. A kommunista pártközpontból érkező ember hosszasan beszélt a munkásoknak arról, hogy Isten valójában nem létezik, a Biblia csak kitalált történeteket tartalmaz, Jézus halálából és feltámadásából semmi nem igaz. A hatalmas gyárcsarnokban az ezernél is több munkás türelmesen végighallgatta a beszédet, amelynek a végén kérdéseket lehetett feltenni. Ekkor szólásra emelkedett egy idősebb munkás. Az előadó bátorította: Kérdezzen csak nyugodtan, ha valami nem volt világos az előadásban! Az idős ember mindenki által hallhatóan megszólalt: Krisztus feltámadt! Az összes jelenlévő azonnal ráfelelte: Valóban feltámadt! Ő pedig még az előadóhoz fordulva hozzátette: Hát csak ennyit akartam mondani, és visszaült a helyére.

Ahogyan egy nép lelkéből évtizedek alatt sem lehet kiölni a vallásosságot, ugyanúgy egyetlen ember lelkében sem lehet kioltani az örök élet utáni vágyat. Minden bizonnyal éppen emberi létünk korlátozottsága, végessége miatt szeretnénk megnyílni a végtelen felé. Nem nyugszunk bele abba, hogy az életnek vége szakad és utána a semmi következik. Azért vágyakozunk az örök élet után, azért hiszünk a feltámadásban, az újjászületésben, a túlvilági létezésben, mert az örökkévaló Isten teremtett minket és ültette el lelkünkbe ezt a vágyakozást. Jézus Krisztus feltámadása, amelyet most, húsvétkor ünneplünk, megerősíti bennünk ezt a vágyakozást. Gyászoló családtagok szoktak mesélni arról, hogy szerettük elvesztésekor felébred, felerősödik bennük a vágy a túlvilági élet után és kifejezik hitüket, hogy egyszer majd újra találkozhatnak azzal, akit most elveszítettek. Jézus halálára, kereszthalálára emlékezve, amelyet tegnap, nagypénteken ünnepeltünk, szintén felerősödik bennünk a vágyakozás, hogy az örökkévalóságban találkozzunk az Úrral. Legalábbis akkor biztosan felerősödik, ha mély szeretet fűz minket hozzá.

A mai evangéliumban és a húsvéti időszak evangéliumi részleteiben érdemes odafigyelnünk a találkozás motívumára. Az asszonyok, az apostolok és a tanítványok, akiket szeretet kapcsolt Jézushoz, találkozhattak a Feltámadottal, és ezek a találkozások megerősítést jelentettek számukra. A történet szerint Mária Magdolna és a másik Mária hajnalban érkeznek Jézus sírjához, de azt üresen találják. Angyal közli velük a hírt az Úr feltámadásáról és parancsolja meg nekik, hogy vigyék meg ezt a hírt az apostoloknak. Nem kételkedtek abban, hogy az angyal igazat mond, hiszen saját szemükkel láthatták, hogy a sír üres, Jézus teste nincs a sírboltban. A feltámadásba vetett hitük mégsem teljes, van bennük még bizonytalanság, kételkedés és legfőképpen félelem, mert nem értik, mi is történhetett. E félelmükre utal az angyal köszöntése: „Ne féljetek!” Majd pedig Jézus szintén ugyanezekkel a szavakkal fordul hozzájuk: „Ne féljetek!” Félve, remegve futottak el a sírtól, csak ez a találkozás, a feltámadt Krisztussal való találkozás oszlatta el félelmüket. Ez a találkozás szüntette meg kételyeiket. Ez a találkozás tette rendíthetetlenné a hitüket. Ez a találkozás alakította át szívüket.

E húsvéti ünnepen induljunk mi is lélekben az Úr sírjához, tanuljunk a jelekből és várjuk, hogy találkozhassunk a feltámadt Krisztussal!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Krisztusunk! A húsvéti eseményekre nincs emberi magyarázat és nincsenek bizonyítékok, de jeleket találunk: az üres sírt, az elhengerített követ, a feltámadást hírül hozó angyalt, és a sírban maradt gyolcsleplet. Jeleket, amelyeknek az a célja, hogy az emberek higgyenek, eljussanak a hitre. Mennyire nehezen akarjuk meglátni, észrevenni a jeleket! Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek! Mennyire nehezen értjük meg, hogy a kereszt a megváltás jele, a feltámadás a mi üdvösségünk jele. Mennyire nehezen akarunk hinni. Urunk, hiszünk feltámadásodban, amely az újjászületés forrása számunkra.

Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1-19,42

Elmélkedés

Életút

Emberi életünk, életutunk egyik sajátossága, hogy tartunk valahová, van életcélunk. Némelyek esetében egészen hamar kialakul a bizonyosság, hogy mit szeretnének elérni életük során és fiatal koruktól kezdve ez határozza meg döntéseiket. Mások esetében homályosabb ez a cél, talán időnként módosul, változik. Mindenesetre helyes, ha minél fiatalabb korban feltesszük magunknak a kérdést: Mit szeretnénk megvalósítani az életben, és mihamarabb választ is adunk rá. Nem kell akkor sem kétségbe esnünk, ha ez az életcél nem bontakozik ki kristálytisztán előttünk vagy ha úgy érezzük, hogy életünk céltalan bolyongás és szüntelen útkeresés. Gondoljunk arra, hogy az Egyiptomból való szabadulás után az ószövetségi választott nép látszólag minden cél nélkül vándorol negyven éven át a pusztában, de valójában Isten vezette őket és ő tudta, hová akarja vezetni népét. Vándorlásuk tehát célirányos volt, akkor is, ha ők ezt nem látták be. Lehet, hogy mi is keresünk, keressük élethivatásunkat, ugyanakkor higgyünk abban, hogy ebben a keresésünkben Isten vezet minket.

Jézus élete, küldetésének tudatos vállalása és tudatos teljesítése szintén példa számunkra. Nagyon érdekes, hogy Szent Lukács úgy állította össze evangéliumát, hogy nyilvános fellépésének kezdetétől Jézus állandóan Jeruzsálem felé halad. Mintha csak egyetlen utat tenne meg Názáretből Jeruzsálemig, pedig valójában többször is járhatott a városban, majd távozott onnan. Jeruzsálem itt tehát annak jelképe, hogy Jézus célirányosan megy oda, ahol küldetése beteljesedik. Útja során nem a véletlenek vezették és nem az események befolyásolták, hanem mindvégig a mennyei Atya vezette. Az Úr tudta, hogy küldetését az Atyától kapta, tudatosan törekedett arra, hogy engedelmesen megvalósítsa azt, amit az Atya kér tőle. Igen, még szenvedéséről és haláláról is tudott, hiszen Jeruzsálem felé haladva három alkalommal is beszélt apostolainak arról, hogy mi fog rá várni ebben a városban. Az utolsó vacsorán Jézus már mindennel tisztában van, pontosan tudja, hogy a szenvedés vállalását, élete feláldozását kéri tőle az Atya és ő tudatosan teljesíti ezt a kérést. Nem a véletlen, nem az események szerencsétlen alakulása vezetett az Úr kereszthalálához, hanem ő tudatosan haladt azon az úton, amelyet az Atya kijelölt számára, és amely útnak utolsó szakasza a keresztút volt.

Minden út elején, legyen az tényleges vagy a lelki fejlődés útja, az a vágy él bennünk, hogy valami jót, igazán értelmeset szeretnénk tenni, elérni. A céltudatosság azonban nem jelenthet elvakultságot. Nem ragaszkodhatunk megrögzötten az általunk elképzeltekhez, hanem nyitottnak kell lennünk arra, hogy a kezdetben esetleg helytelen céljainkat Isten módosítsa. És engednünk kell azt is, hogy életutunk során Isten megváltoztasson, átformáljon minket. Önmagunkat nem mi változtatjuk meg, hanem a feladat, az Istentől kapott küldetés alakít át minket folyamatosan.

Annak tudatában járjuk életutunkat, hogy aki Istent keresi élete során, az hozzá fog eljutni halála és feltámadása után. Minden emberi életútnak akkor van értelme, ha közben és annak végén megtaláljuk Istent.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Megvan bennünk a hajlandóság, hogy kereszthalálodat önmagában szemléljük és ennek következtében tragédiaként, negatív eseményként éljük meg. Taníts minket, hogy keresztáldozatodat úgy szemléljük, mint földi életed betetőzését, végső fejleményét, és abban megsejtsük a feltámadás fényét. Életed, halálod és feltámadásod megdicsőítette az Atyát, dicsőséget szerzett Istennek. A te tökéletes engedelmességed, a szenvedést és a halált is vállaló engedelmességed, dicsőséget szerzett az Atyának, mert ennek köszönhetően valósult meg a megváltás isteni terve. Urunk, hittel valljuk, hogy te vagy a Megváltónk, te vagy az üdvösség közvetítője.

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
Jn 13,1-15

Elmélkedés

Ti is tegyétek meg!

A virágvasárnapi elmélkedésben, a jeruzsálemi bevonulás kapcsán megvizsgáltuk Jézus megfontoltságát, tudatosságát, sorsának és küldetésének tudatos vállalását, illetve a nép rögtönzött cselekvését. Az utolsó vacsora eseményeinél szintén ezekre a szempontokra figyeljünk, azzal a különbséggel, hogy a tömeg helyett a jelenlévő tanítványok magatartására figyelünk.

Miként a jeruzsálemi bevonulásnál, ugyanúgy a húsvéti vacsora előkészítésénél is Jézus mindent pontosan, előre megtervez. Ennek fényében utasítja tanítványait, hogy hol és milyen módon készítsék el a húsvéti lakomát. Megnevezi a házat, ahová menniük kell és az emeleti termet jelöli ki a vacsora helyszínéül. Itt ül asztalhoz apostolaival este. Az utolsó vacsorát Jézus két cselekedete teszi egyedivé, az egyik az Oltáriszentség alapítása, a másik a lábmosás, ez utóbbit olvassuk a szentmise evangéliumában. Mindkét cselekedet egészen sajátos, korábban nem tesz ilyet Jézus, ugyanakkor nem előzmények nélküli. Az Oltáriszentség alapításakor Jézus a kenyeret az ő testeként, a bort pedig az ő véreként adta a jelenlévő apostoloknak, majd pedig megparancsolta nekik, hogy halálának és feltámadásának emlékezetére ismételjék majd meg cselekedetét. E parancsnak engedelmeskedve ünnepli az Egyház minden szentmisében az Oltáriszentséget, amelyben az Úr Jézus válik jelenvalóvá testével és vérével. Az Oltáriszentség előképének tekinthetjük a csodálatos kenyérszaporítást, amely után Jézus arról beszél a népnek, hogy a kenyérben saját testét adja táplálékul az embereknek, de ott még pusztán kenyérrel táplálja a pusztában éhező népet. Most viszont egészen sajátos dolgot tesz, amikor saját testét és vérét adja a kenyérben és a borban. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az Úr most sem rögtönöz, nem váratlanul cselekszik, hanem előre eltervezte, hogy halála és feltámadása, valamint mennybemenetele után ilyen módon, azaz az Oltáriszentségben lesz jelen köztünk.

Az apostolok lábának megmosása szintén előre megfontolt tett volt. Ilyen módon akarta újabb jelét adni annak, hogy valóban szolgálni jött, miként ennek korábban már számos tanújelét adta. Így akart példát mutatni apostolainak és tanítványainak és minden követőjének, hogy az emberek szolgálata legyen legfőbb gondjuk. Ezért hangzik el parancsa a lábmosást követően: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”

Az utolsó vacsorán tett cselekedetek váratlanul érik az apostolokat. Kezdetben értetlenül fogadják, nem ismerik fel rögtön azok jelentőségét. Ezt igazolja Péter kezdeti tiltakozása, majd pedig kérése, hogy ne csak a lábát, hanem a fejét és a kezét is mossa meg Jézus. Biztosak lehetünk benne, hogy a többi apostol sem fogta fel abban a pillanatban Mesterük tettének jelentőségét, mindenesetre mély nyomot hagytak lelkükben a tettek, amelyek új megvilágítást nyertek az Úr kereszthalála és feltámadása fényében.

Az utolsó vacsora üzenetét így foglalhatjuk össze: a szentmisén való részvétel és a szentáldozás erősítse bennünk a Krisztushoz való tartozást és adjon nekünk erőt ahhoz, hogy alázatos szeretettel szolgáljuk embertársainkat az Úr példája szerint!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te értünk, a mi megváltásunkért hoztad meg az áldozatot, áldoztad fel életedet a kereszten. Egész életed önfelajánlás volt az Atyának, és az Atya elfogadta ezt az áldozatot. Hisszük, hogy nekünk adtad tested az Oltáriszentségben, értünk szenvedtél és értünk haltál meg a kereszten. Akaratod és rendelkezésed szerint áldozatod minden szentmisében megújul, megismétlődik, jelenvalóvá válik. Újra közénk jössz, hogy saját testeddel tápláld lelkünket. Köszönjük, hogy az Oltáriszentségben önmagadat, mint az örök élet táplálékát adod nekünk.