Battaplébánia

Jézus az utolsó vacsorán tekintetét az égre emelte, és így imádkozott: „Atyám, eljött az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged! Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egy igaz Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél. Én megdicsőítettelek téged a földön. A feladatot, amelyet rám bíztál, teljesítettem. Atyám, most te dicsőíts meg engem azzal a dicsőséggel, amelyben részem volt nálad a világ teremtése előtt! Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál. Tieid voltak, és nekem adtad őket. Tanításodat megtartották. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. Hiszen én a tőled vett igéket mondtam el nekik, ők pedig elfogadták: megismerték az igazságot, hogy tőled jöttem, és hittel elfogadták, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem értük, akiket nekem adtál. Tieid ők– hiszen a tied mindaz, ami az enyém, és minden az enyém, ami a tiéd –, és én megdicsőültem bennük. Én nem maradok tovább itt e világban, ők azonban a világban maradnak. Én most hozzád megyek.”
Jn 17,1-11a

Elmélkedés

Az utolsó vacsora leírása sorában új részhez érkeztünk. Az eddigiekben Jézus a jelenlévőkhöz intézte szavait, mostantól viszont a mennyei Atyához. Tehát már nem egy beszédet mond, hanem imádkozik, s az ő imája feltárja számunkra a megváltás számos elemét, titkát. Egyedül János evangéliumában olvashatjuk ezt az imát, az áldozatát meghozni szándékozó, a szenvedést és az önfeláldozást önként vállaló Fiú imáját, amelyet az áldozatot kérő és elfogadó mennyei Atyához intéz.

Mai elmélkedésünkben ne részletezzük az ima tartalmát, hanem arra figyeljünk, hogy az utolsó vacsora eseményei miként jelennek meg a mi szentmisénkben. Az utolsó vacsora a lábmosással, egy megtisztulási szertartással kezdődött, amely a szentmise elején bűnbánati szertartásban, mint lelki megtisztulásban jelenik meg. Ezt követte Jézus tanítása, amelynek megfelel a szentmise tanító része az olvasmányokkal, a zsoltárral, az evangélium felolvasásával, valamint annak magyarázatával, a szentbeszéddel. Az utolsó vacsora harmadik szakaszában Jézus imádkozik és felajánlja önmagát az Atyának. A szentmisében ugyanez ismétlődik meg, pontosabban válik jelenvalóvá, Jézus felajánlja önmagát és mi is felajánljuk az ő áldozatával együtt önmagunkat Istennek. A szentmisén érdemes tudatosan odafigyelnünk ezekre a részekre, így válik részvételünk valóban áldozattá.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Könyörülj rajtam, Uram, Jézus Krisztus, mint ahogy a jobb latoron könyörültél! Hatalmas kegyelmedbe ajánlom értelmemet, lelkemet, testemet, becsületemet és minden javamat. Oltalmazz engem és szeretteimet, minden embertársamat a gonosztól, kártól és veszedelemtől. Öld ki belőlünk a bűn átkát, és add, hogy új életet éljünk!

Canisius Szent Péter

Amikor az utolsó vacsorán Jézus elmondta búcsúbeszédét, tanítványai megjegyezték: „Most nyíltan beszélsz, nem hasonlatokban. Most elismerjük, hogy mindent tudsz, és nincs szükség rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy Istentől jöttél.” Jézus így felelt: „Most hisztek? Eljön az óra – már el is jött –, amikor szétszéledtek, ki-ki a maga útján, és engem magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek; de bízzatok! Én legyőztem a világot.”
Jn 16,29-33

Elmélkedés

Az utolsó vacsorán mondott beszédében Jézus arra törekedett, hogy felkészítse övéit arra az időszakra, amikor ő már nem lesz velük. Így fogalmaz: „A világban üldözést szenvedtek; de bízzatok! Én legyőztem a világot.” Figyelmeztetés és bátorítás is ez egyben. Vajon Jézus miért érzi szükségesnek, hogy a rájuk váró nehézségekre figyelmeztesse és egyúttal a kitartás fontosságára emlékeztesse tanítványait egy olyan helyzetben, amikor ők kifejezetten megvallották hitüket? Hiszen szavai azt követően hangzanak el, hogy tanítványai örömmel jelentették ki: „Hisszük, hogy Istentől jöttél.” Hitvallásuk azt sugallja, hogy a Jézussal töltött mintegy három esztendő nem volt hiábavaló. A Mester tanítása meghozta gyümölcsét. Jézus szándéka, hogy elindítsa őket a hit útján, megvalósulni látszik. Miért hangzik el mégis a figyelmeztetés?

A tanítványok valóban sokat haladtak előre a hit útján, de még hátra van hitük legnagyobb próbája, Jézus halála, majd pedig a másik próbatétel az lesz számukra, hogy hitükért bántalmazni, üldözni fogják őket. Erre szeretné Jézus felkészíteni őket. Ezért bátorítása nem szólhat másról, mint az ő győzelméről a világ fölött. Az ő segítségével minden követője képes arra, hogy hűséggel kitartson a hitben. Az Úr imája, figyelmeztetése és bátorítása nekem is szól.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Boldogabbak legyenek az emberek Uram, érezze és tudja meg mindenki, akit ma elém küldesz, legyen akár ellenség vagy jó barát, hogy csak a javát akarom, és őszintén megbízhat bennem. Kérlek, adj erőt, hogy a mai napom utolsó percéig mindenkivel csak jót tehessek, hogy elviselhetőbbé, jobbá váljék a világ s körülöttem boldogabbak legyenek az emberek!

Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük:
„Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.”
Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták. Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.
Lk 24,46-53

Elmélkedés

Az Úrnak szüksége van rám

Egy Pápua Új-Guinea szigetén szolgáló misszionáriust meglátogat a rendi elöljárója. Érdeklődve hallgatja a bennszülöttek életéről szóló beszámolókat és járja végig a kis falvak egyszerű templomait. Szívesen beszélget a helyiekkel. Nem a messziről jött ember bölcsességével akarja elkápráztatni a helyieket és még jótanácsokkal sem igyekszik ellátni a misszionáriust, hanem inkább tanulni akar, tapasztalatokat szeretne szerezni. Maga is meglepődik azon, hogy az egyszerű emberek mennyire fogékonyak a krisztusi igazságra, örömhírre, és mennyire önfeledten tudnak ünnepelni a szentmisén. A látogatás során a misszionárius atya egyszerű lakását is megnézi. A szobát szinte uralja egy hatalmas kép egy szamárról. Mondja is az atyának: más misszionáriusok szobájában mindenhol nagyméretű kereszteket találtam. Mit keres itt ez a szamár? Az idős atya mosolyogva válaszolja: én vagyok a szamár, az Úr szamara. Életem során mindig azt tapasztaltam, hogy az Úrnak szüksége van rám és én örömmel álltam rendelkezésére.

A misszionárius története Jézus jeruzsálemi bevonulását juttatja eszünkbe, és ő is erre utalt, amikor püspökének a szamárról beszélt. Jeruzsálembe érkezése előtt Jézus arra kérte tanítványait, hogy menjenek be a városba, ahol találnak majd egy szamarat és azt hozzák el neki. Ha valaki megkérdezi őket, hogy miért viszik el a szamarat, akkor válaszolják azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.

Krisztus missziós parancsát csak ezzel a lelkülettel lehet teljesíteni: az Úrnak szüksége van rám, miként egykor szüksége volt a jeruzsálemi szamárra. Ezt a lelkületet alázat és szolgálatkészség jellemzi. Az Úr parancsát olvassuk a mai ünnep evangéliumában, amelyet mennybemenetele előtt mondott tanítványainak: „Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni.” Jézus befejezte földi küldetését, teljesítette mindazt, amire az Atya kérte. Engedelmes, mindhalálig engedelmes szolgának bizonyult, aki ilyen módon is példát mutat minden követőjének, nekünk is, hogy milyen lelkülettel érdemes Istent szolgálnunk. Soha nem kereshetjük önmagunk dicsőségét, hanem az Egyház szándékának megfelelően kell tanúságot tennünk Isten szeretetéről. Jézus nem csupán apostolait és egykori tanítványait kéri a tanúságtételre, hanem bennünket is. Jézus felszólítása minden keresztény embert arra indít, hogy elinduljunk a másik ember felé és találkozzunk vele. Isten szeretetét, a megváltás örömhírét visszük nekik és az üdvösség útját szeretnénk megmutatni. Mennyire csodálatos, hogy Isten munkatársai lehetünk ebben, mert ő megbízik bennünk és számít ránk. És mennyire csodálatos az, hogy amikor találkozunk a másik emberrel, akkor benne magát Istent ismerhetjük fel! A világ felé elindulást és az önmagunkból való kilépést egyaránt jelenti ez. Ha önző módon magunkba zárkózunk és csak önmagunk világának megvédésére törekszünk, akkor aligha közvetíthetjük Isten szeretetét. A másik emberrel való szeretetteljes találkozás Istennel egyesít minket, mert ahol megvalósul a szeretet az emberek között, ott jelen van Isten.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Földi küldetésedet befejezvén visszatértél a mennybe, az Atya közösségébe, s ezzel megmutattad, hogy hová vársz bennünket. Megígérted, hogy elküldöd a Szentlelket, aki megerősít minket a tanúságtételben. Várjuk Szentlelked eljövetelét, aki megtanít bennünket arra, hogy az Egyház tagjaiként az evangélium örömhírét terjesszük a világban. E küldetésünk teljesítése közben sem feledkezünk el végső célunkról, azaz arról, hogy a mennybe jussunk.

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: Bizony, bizony, mondom nektek: Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és kaptok, hogy örömötök teljes legyen! Ezeket hasonlatokban mondtam nektek. Eljön az óra, amikor már nem hasonlatokban szólok, hanem nyíltan beszélek az Atyáról. Azon a napon majd az én nevemben kértek, és nem mondom azt nektek, hogy én kérem értetek az Atyát. Hiszen az Atya szeret titeket, mivel ti is szerettetek engem, és hittétek, hogy az Istentől jöttem. Eljöttem az Atyától és a világba jöttem. Most elhagyom a világot, és visszatérek az Atyához.
Jn 16,23b-28

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus a következő kijelentést teszi: „Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek.” E szavakat sokan félreértik, s ennek köszönhetően szabadon engedik fantáziájukat és nagyszabású dolgokat kérnek Istentől. Ennek vége természetesen csalódás lesz, mert mégsem nyerheti meg mindenki a lottó főnyereményét, aki ezért imádkozik.

Sokan hangoztatják, hogy rengeteget imádkoztak valamiért, amit jónak gondoltak, de Isten mégsem hallgatta meg őket, nem teljesítette kívánságukat. Először is azon érdemes elgondolkozni, hogy valóban jót kértek-e? Aztán az is lényeges lehet, hogy kinek a számára kértek valamit? Önmagunk számára földi javakat kérni valójában önzés, amely a mértéktelen birtoklási vágyból táplálkozik. Miért is teljesítené Isten ezeket az önző kéréseket? És az is kérdés, hogy valóban Jézus nevében imádkozunk, az ő nevében terjesztjük-e kéréseinket a mennyei Atya elé? Ha megértjük Jézus szeretetét és megérezzük a megváltottság örömét, akkor nem evilági javakat kérünk Istentől, hanem azt, hogy üdvözítsen minket és másokat is segítsen az üdvösségre! Ha mindaz, amit kérsz megegyezik Isten üdvözítő tervével, kérésed valóra fog válni. Ha viszont ellenkezik azzal, legyél hálás Istennek, hogy nem teljesült önző vágyad!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, taníts meg engem az alázatos és türelmes várakozásra! Taníts meg engem arra, hogy téged érdemes várnom, a veled való végső találkozást! Taníts meg engem arra, hogy ne azonnali eredményt várjak, hanem türelemmel várjam a te kegyelmed növekedését bennem.