A Bors megírta, causa finita: mégsem jön hazánkba a katolikus egyházfő. Mármint 2016-ban. Még az indok is írva van: a kerítés miatt. Annak ellenére, hogy valószínű, de nem biztos a hír alapja, az indoklás nyilvánvalóan téves.
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.
Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!”
Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
Mt 25,31-40
Elmélkedés
A mai nap evangéliuma az irgalmasságot állítja elénk. A végső ítéleten azt kéri majd számon tőlünk Isten, hogy gyakoroltuk-e az irgalmasságot, segítettük-e rászoruló embertársainkat. Minden nélkülözőben ugyanis Krisztust kell észrevennünk, s ha elmulasztjuk a segítségnyújtást, akkor azt Krisztustól tagadjuk meg. Az irgalmas szívvel végzett, a Krisztus iránti hitből és szeretetből fakadó jócselekedetek szükségesek ahhoz, hogy az üdvösségre, az örök életre jussunk.
Az elkövetkezendő egy év során világszerte számos eseménnyel emlékeznek meg a ma ünnepelt Szent Márton püspök születésének 1700. évfordulójáról. A jócselekedetekről és azok fontosságáról szóló evangéliumi tanítás azért került e napra, mert Szent Márton püspök életében is nagy szerepet játszott. Életének legismertebb eseménye az volt, hogy a didergő koldussal megosztotta köpenyét, majd pedig éjszakai látomásában Krisztust látta abban a köpenyben, amit ő adott a koldusnak. Hiba volna azonban részünkről, ha személyében csak egy jószívű, tettrekész embert látnánk, s nem vennénk észre azt, hogy legfőbb erénye az volt, hogy mindenben Krisztus követője akart lenni. Ezért lett keresztény, ezért védelmezte a keresztény hitet, ezért törekedett az egyszerű életre, s ezért szolgálta szeretettel a rábízottakat püspökként.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, szeretnék az életemnek értelmet adni az imádság, az áldozat, a bizalom, a szeretet, a hűség ébrentartásával. De csak te, az élet Istene, töltheted be életemet egészen, és teheted azt értelmessé. Jöjj tehát, és maradj velem, akkor elég gazdag vagyok már.
R. Svoboda
A brazil sztárvédő, David Luiz és portugál menyasszonya, Sara Madeira a tisztaság mellett döntöttek.
Az egykori Chelsea-játékos 28 évesen 2015 májusában keresztelkedett meg. Amikor az Instagramon közzétette a keresztségéről készült fotót, párkapcsolatára utalva megjegyezte: „úgy döntöttem, várok”.
Az újságok álhíreit cáfolva elismerte, hogy élete során több lánnyal volt már kapcsolata, ám bejegyzésében Szent Pált idézte: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (2Kor 5,17).
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: „Gyere ide tüstént, és ülj asztalhoz.” Nem ezt mondja-e inkább: „Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat, és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?” S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.
Lk 17,7-10
Elmélkedés
Jézus szavai olyan társadalmi helyzetet feltételeznek, amelyben urak és szolgák élnek. A két társadalmi réteg között a különbség nyilvánvaló. Az úr parancsol, a szolga engedelmeskedik. Az úr mindent megtehet, a szolgának semmihez sincs joga. Az úr számára előnyös ez a helyzet, a szolga számára előnytelen. A szolga talán szívesen változtatna saját helyzetén, de erre nincs lehetősége, mert maga az úr gondoskodik arról, hogy ne tudjon változtatni, azaz még véletlenül se cserélődjenek fel a szerepek. Az úr és a szolga ilyen jellegű kapcsolatának hátterében az áll, hogy az úr rendelkezik emberi szabadságával, míg a szolga meg van fosztva attól, azaz nem cselekedhet szabadon.
Az úr és a szolga közti viszony példáját nem vihetjük át egy az egyben Isten és az ember kapcsolatára, mert van ugyan hasonlóság, de különbség is. Hívő emberként Istent Urunknak, életünk Urának ismerjük el. Elismerjük, hogy az ő nagysága végtelenül nagyobb emberi kicsinységünknél, tőle kaptuk és tőle függ életünk. Engedelmességgel tartozunk neki, életünkben szolgálnunk kell őt, de ez az Istennek végzett szolgálat nem veszi el és nem csökkenti emberi szabadságunkat, hiszen mindenkinek megvan a lehetősége arra is, hogy ne engedelmeskedjen Istennek. Istennek szolgálni szabadságot jelent.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk Jézus Krisztus, szíved szeretettől lángoló invenciójával megteremtetted az eukarisztiát és Isten-éhségünk szüntelen csillapítására nekünk a földön hagytad. Így mindenkorra elítéltél minden olyan gondolatot, mely az anyagiságot merőben rossznak, romlottnak állítaná. Étel és ital akartál lenni itt a földi mezsgyéken, mindenható, édes szeretettel hajoltál anyagiságunk fölé és megszentelted azt. Légy áldott érte!
Prohászka Ottokár
Sokan vannak, akik átélték a válás szívettépő fájdalmát, és szeretnének újra megházasodni.
Az Egyház megérti őket. Ám mivel hűségesnek kell maradnia Jézus tanításához, nem mondhatja, hogy mindenki, aki elvált, újra megházasodhat. Új kapcsolatra csak akkor adhatja áldását, ha bebizonyosodik, hogy a házasság valamilyen oknál fogva nem volt érvényes, s így a felek valójában szabad állapotúak.
„Ám akik befogadták, azokat felhatalmazta, hogy Isten gyermekei legyenek. Azokat, akik hisznek az ő nevében.” (Jn 1,12)
Régebben sokszor egy szempillantás alatt át tudtam váltani érzelmileg sikerélményről csalódottságra. Amikor úgy éreztem, minden tökéletesen ment, és aztán valami történt. Megfeledkeztem egy megbeszélt találkozásról. Rácsaptam valamelyik gyerekemre. Halogattam egy feladatot, míg a feszültségtől majd szétrobbantam.
Abban az időben: Mivel közel volt a zsidók Húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.”
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak.
Jn 2,13-22
Elmélkedés
Az első három evangéliumban, tehát Máté, Márk és Lukács írásában a templom megtisztításának eseménye közvetlenül megelőzi Jézus szenvedéstörténetét. János evangélista viszont, akinek könyvéből a mai részletet vesszük, sokkal előbbre, Jézus nyilvános működésének kezdetére teszi az eseményt, közvetlenül a kánai menyegzőn történt csoda után. Az ő gondolatmenetében Jézus szenvedését Lázár feltámasztása vezeti be, s ezzel utal arra, hogy szenvedése és halála után Jézusra is a feltámadás vár. János is tudja azonban azt, hogy a templom megtisztításakor mondott jézusi szavak egyértelműen az ő feltámadására utalnak, ezért kapnak azok nagy hangsúlyt. Amikor ugyanis Jézus a templom lerombolásáról és annak felépítéséről beszél, akkor nem a kőből épült épületre, nem a jeruzsálemi templomra gondol, ahol az esemény játszódik, hanem saját testére, amelyet a halál lerombol ugyan, de harmadnapon a feltámadás által újjáépül.
Érdemes egy másik szintre emelkednünk elmélkedésünkben. A mi testünk és lelkünk is templom, Isten lakóhelye, a Szentlélek hajléka. E templom tisztasága rendkívül fontos. Megtisztításáról Isten gondoskodik a bűnbánat szentségében. Isten eltávolít belőlünk mindent, ami méltatlan istengyermeki méltóságunkhoz vagy beszennyez minket. Ne pakoljuk újra tele bűnök kacatjaival!
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, az ifjúság sok nehézségnek és veszélynek van kitéve. Szíve lelkesen tágra nyitott, ezért képtelen mindig felismerni a látszat és igazság, a hamisság és becsület ellentéteit. Őrizd meg az ifjú szíveket a hozzád vezető egyenes úton. Őrizd ártatlanságukat és örömüket, hálájukat és vidámságukat. Őrizd meg őket a te szeretetedben.
D. Considine
Izgalmas csetepaté alakult ki a szinódust követően az egyébként teljesen liberális New York Times egyetlen katolikus újságírója és a Jezsuita Teológiai Akadémia között. Dióhéjban: Ross Douthat (NYT) leeretnekezett egy a Kasper javaslat mellett elkötelezett jezsuita teológust, és az pedig minden intézményes tekintélyét latba vetve egy nyavalygó nyílt levelet írt akadémikus kollégáival együtt a New York Times szerkesztőjének, hogy Douthat nem is teológus, így illetéktelen teológiai kérdésekben állást foglalni, továbbá bárkit bármiért leeretnekezni hallatlan barbárság, és egyébként is a NYT-tól többet várnának…
Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam…
És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.
Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Mk 12,38-44
Elmélkedés
A nagylelkű asszony
Az idős néni hosszasan számolta forintjait a bolt bejárata előtt. Többször is nekiállt, de mindig ugyanarra az eredményre juthatott, mert a számolás végére enyhén csóválni kezdte a fejét. Ez bizony aligha lesz elég arra, amit venni szándékozott, pedig nem lapult hosszú bevásárlólista a zsebében. A boltba igyekvők észre sem vették, a kifelé jövők kikerülték jól megrakott bevásárlókocsijukkal. Úgy látszik, túl közel állt meg az automata ajtóhoz, mert az sehogy sem akart bezáródni miatta, ezért az üzlet biztonsági őre egy idő után udvariasan kissé arrébb tessékelte, hogy máshol számolgassa forintjait. Így került közelebb a koldushoz, aki összehajtogatott papírdobozokon ült, előtte konzervdoboz perselyével. A néni tevékenységét látva a koldus nehézkesen felkelt helyéről, odalépett hozzá, majd dobozából két százforintost nyomott a kezébe. Elfogadta. Egyikük sem szólt semmit. A koldus visszaült helyére, az idős néni pedig bement, hogy megvegye aznapi ennivalóját.
Az evangéliumi jelenetek napjainkban újra és újra megismétlődnek. Teljesen mindegy, hogy templom vagy bolt előtt, városban vagy falun, a szegény adakozik, mert ettől nem lesz még szegényebb. Jézus figyeli a templomba érkezőket, akik a perselybe dobják adományaikat. A tehetősebbek többet dobnak be, de az Úr mégis többre értékeli a szegény özvegy két fillérjét, mert ő mindenét odaadta. A legmegdöbbentőbb a történetben az, hogy Isten ezt a két fillért is elfogadja. Elfogadja az özvegytől az ő utolsó fillérjeit. Elfogadja, mert jó szívvel felajánlott adomány. Elfogadja, bár az özvegyasszony szorulna támogatásra. Mi emberek talán azt gondolnánk, hogy jobban tenné Isten, ha ebben a helyzetben egy nagylelkű adakozót küldene, aki jelentősebb összegű támogatást adna az asszonynak. A történet nyitott, nem derül ki belőle, hogy Isten miként gondoskodik később az özvegyről, aki egész vagyonának felajánlásával az isteni gondviselésre bízta életét. Isten most elfogadja az adományt. És Isten mindig tudja, hogy mit tesz. Nem érdemes nekünk az ő cselekedetének helyességét vitatnunk.
Nem az a lényeges, hogy mi mit adunk, mit ajánlunk fel Istennek, hanem az, hogy miként adjuk. Mert Isten jól ismeri szívünk szándékait és lelkünk érzéseit. Tudja, hogy vagyonunkban vagy benne bízunk. Ez a bizalom, ez a ráhagyatkozás tesz értékessé minden adományt. Ezt a felajánlást fogadja el Isten. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy Isten nem marad adósa senkinek és nem marad hálátlan egyetlen ember iránt sem. Nem jutalmaz azonnal, de adománya nem marad el.
Az evangéliumi jelenet és Jézus szavai kapcsán arról is érdemes elgondolkoznunk, hogy emberi értékeléseink és az anyagiakhoz való viszonyunk helyes-e? Sokszor értékesnek minősítünk olyan dolgokat, amelyek mulandóak. Olykor teljesen feleslegesen ragaszkodunk kacatjainkhoz, amelyekre valójában nincs is szükségünk. Olykor észre sem vesszük azokat a lelki kincseket, kegyelmi ajándékokat, amelyeket Istentől kapunk. Olykor elmulasztjuk azoknak a jócselekedeteknek a megtételét, amelyek a lelki gazdagságot adnák nekünk. Olykor megfeledkezünk az isteni gondviselésről. Tanuljuk meg a nagylelkűséget a szegény özvegytől!
A bevezető történet egyébként azzal zárult, hogy kis idő múlva a néni kijött a boltból, odalépett a koldushoz és a kezében szorongatott pénzdarabokat a konzervdobozba dobta. A visszajáró – mondta csendesen. A koldus némán nézett a néni után, akitől a legtöbbet kapta.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Urunk, Jézus! Te egykor észrevetted és nagyra értékelted a szegény özvegy adományát, miközben a mi tekintetünket inkább a gazdagok adakozása vonzotta. A te számodra az özvegy nagylelkűsége és bizalma volt a fontosabb, mintsem azok magatartása, akik semmit sem sejtettek az Isten előtti lelki gazdagságról. Szegénységünk, egyszerű életünk csak akkor értékes, ha az isteni gondviselésből fakad s az a célja, hogy téged szabadon, elkötelezetten követhessünk. Segíts minket, hogy ne váljunk a tulajdon rabjává, hanem nagylelkűen neked szenteljük életünket!
