Battaplébánia

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték: „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák-hegyére.
Mk 14,12-16. 22-26

Elmélkedés

Lelki egyesülés

Az egyházi év folyamán nagycsütörtök este emlékezünk a szentmisében Jézus utolsó vacsorájára. Ünneplésünk középpontjában ennek megfelelően az Oltáriszentség áll, amelyet ekkor alapított és bízott Egyházára az Úr Jézus. Ma, úrnapján – Krisztus szent teste és vére napján – szintén e szentséget ünnepeljük, igaz kissé más hangsúllyal. Az úrnapi körmenetek világszerte azt üzenik, hogy keresztény hívőként megmutatjuk a világnak Krisztust, az ő ajándékát, az ő szeretetének jelét, az élő kenyeret, amelyben Krisztus valóságosan jelen van. Ő a mi lelki életünk forrása, ő táplál minket önmagával, hogy az örök életre jussunk.

Az evangéliumban Szent Márk írásából olvassuk fel az utolsó vacsora előkészítésének és magának a vacsorának eseményét. A leírás a zsidó húsvét ünnepével és az ahhoz kapcsolódó étkezéssel, továbbá a húsvéti bárány említésével kezdődik, majd pedig azzal végződik, hogy Jézus önmagát, a saját testét adja a kenyérben az apostoloknak. Ez a leírás azt sugallja, hogy amikor Márk megírja evangéliumát, akkor a keresztény közösség istentisztelete, azaz a szentmise alkalmával már nem csupán a húsvéti eseményt, Jézus kereszthalálát és feltámadását ünnepli, hanem megemlékeznek az utolsó vacsorán történtekről is, s ezek szorosan kapcsolódnak egymáshoz.

A húsvéti időszak lezárult pünkösd ünnepével, de az Egyház liturgiája a mai nappal ismét visszavezet minket húsvét titkához, Krisztus áldozatához. A cél az, hogy jobban figyeljünk az Úr Jézus ajándékára, a lelki táplálékra, amelyet ő ad nekünk. A mai ünnep egyrészt meghívás, hogy találkozzunk a kenyérben önmagát adó Krisztussal, ugyanakkor buzdítás számunkra, hogy őt tekintsük lelki fejlődésünk éltető forrásának. A Krisztussal való rendszeres találkozás a szentáldozásban megújítja lelki életünket és megerősít minket abban, hogy hozzá és az általa alapított közösséghez tartozunk. Isten egészen egyszerű megoldást választott, egyszerű lehetőséget biztosított számunkra azzal, hogy találkozzunk, lelkileg egyesüljünk Krisztussal: az étkezés, a táplálkozás lehetőségét. Nem elegendő hinnünk abban, hogy Krisztus valóságosan jelen van testével és vérével a kenyérben és a borban, nem elég az, ha tiszteletünket a legmagasabb és egyedül Istent illető formában, az imádásban fejezzük ki, hanem egyszerű dolgot kér: vegyük magunkhoz lelki táplálékként, mindennapi kenyérként Krisztus testét.

Az Eucharisztia iránti tiszteletünk alapja a hit. Hiszünk abban, hogy Jézus valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben és borban. Az Oltáriszentség esetében nem közönséges kenyérről, hanem átváltoztatásról és átváltoztatott kenyérről és borról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy a kenyér és a bor lényegileg alakul át Krisztus szent testévé és vérévé, miközben külső alakját és formáját mind a kenyér, mind a bor megtartja. Szemünkkel ugyan nem látunk semmiféle átalakulást, de hitünk szerint mégis megtörténik az átváltozás csodája. Az átváltoztatás a szentmisében történik, a miséző pap Krisztus személyében cselekedve jeleníti meg az Úr áldozatát. Nem öncélú cselekedet ez, hanem arra irányul, hogy a hívők a szentáldozásban egyesülhessenek Jézussal.

Vágyom-e a találkozásra, a szentáldozásra?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Hiszem, hogy te szólsz hozzám. Amikor a szentmisében a te szavadat hallgatom, a te irántam való szeretetedre gondolok. Hiszem, hogy értem és minden emberért vállaltad a szenvedést és áldoztad fel magadat a kereszten. Amikor áldozatod megújul az oltáron, ismét a te végsőkig kitartó szeretetedre tudok gondolni. Hiszem, hogy te jelen vagy az átváltoztatott kenyérben. Amikor a szentáldozásban magamhoz veszem testedet, akkor értem meg igazán, hogy mennyire szeretsz engem! Segíts, hogy mindig veled és a te szeretetedben éljek!

Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be.
Erre Jézus magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony, mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Mk 12,38-44

Elmélkedés

A mai evangélium az írástudók látszatvallásosságát állítja szembe az özvegy igaz vallásosságával. Jézus mindkettőt felismeri, őt nem lehet megtéveszteni, mert az ember szívébe lát. A történet Jézus kritikájával kezdődik. Leleplezi az írástudók szándékát, akik jól ismerik ugyan a törvényeket és a vallási előírásokat, de csak a látszatra törekszenek. Nem meggyőződésből és főként nem Isten iránti szeretetből fakadnak vallásos cselekedeteik, hanem csupán az emberek tetszését akarják elnyerni. A vallásgyakorlat külsőségekre szorítkozik, a szív és lélek odaadása nélkül. Ők a pénz, a hatalom, a dicsőség szeretetének útját választották.

Ami belőlük hiányzik, tudniillik az Isten iránti szeretet és az élet felajánlása, az megmutatkozik az özvegyasszony cselekedetében, aki egész megmaradt vagyonát a templom perselyébe dobja. Vagyonnak ugyan túlzás nevezni a csekély összeget, de az özvegynek valóban ez volt mindene. Tettével Istenre bízza magát, egész életét. Jézus nem csupán a tettét veszi észre, hanem felismeri a mögötte húzódó szándékot is, amely az igaz vallásosság jele az ő szemében. Mindent odaadni Istennek, az ő szeretetére és gondviselésére bízni az életet, ez a vallásosság lényege.

Van-e bátorságom ahhoz, hogy az anyagi javak nyújtotta biztonság helyett Isten gondviselésére bízzam magamat?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy egyházad híven a rábízott hivatáshoz az emberiség családjával mindig egybeforrjon. Legyen kovásza és lelke az emberi társadalomnak, és azt megújítsa Fiadban, Jézus Krisztusban.

Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be.
Erre Jézus magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony, mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Mk 12,38-44

Elmélkedés

A mai evangélium az írástudók látszatvallásosságát állítja szembe az özvegy igaz vallásosságával. Jézus mindkettőt felismeri, őt nem lehet megtéveszteni, mert az ember szívébe lát. A történet Jézus kritikájával kezdődik. Leleplezi az írástudók szándékát, akik jól ismerik ugyan a törvényeket és a vallási előírásokat, de csak a látszatra törekszenek. Nem meggyőződésből és főként nem Isten iránti szeretetből fakadnak vallásos cselekedeteik, hanem csupán az emberek tetszését akarják elnyerni. A vallásgyakorlat külsőségekre szorítkozik, a szív és lélek odaadása nélkül. Ők a pénz, a hatalom, a dicsőség szeretetének útját választották.

Ami belőlük hiányzik, tudniillik az Isten iránti szeretet és az élet felajánlása, az megmutatkozik az özvegyasszony cselekedetében, aki egész megmaradt vagyonát a templom perselyébe dobja. Vagyonnak ugyan túlzás nevezni a csekély összeget, de az özvegynek valóban ez volt mindene. Tettével Istenre bízza magát, egész életét. Jézus nem csupán a tettét veszi észre, hanem felismeri a mögötte húzódó szándékot is, amely az igaz vallásosság jele az ő szemében. Mindent odaadni Istennek, az ő szeretetére és gondviselésére bízni az életet, ez a vallásosság lényege.

Van-e bátorságom ahhoz, hogy az anyagi javak nyújtotta biztonság helyett Isten gondviselésére bízzam magamat?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy egyházad híven a rábízott hivatáshoz az emberiség családjával mindig egybeforrjon. Legyen kovásza és lelke az emberi társadalomnak, és azt megújítsa Fiadban, Jézus Krisztusban.

Amikor Jézus egy alkalommal a templomban tanított, ezt a kérdést vetette fel: „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Messiás Dávidnak a fia? Hiszen maga Dávid mondja a Szentlélek által: Így szól az Úr az én Uramhoz: „Jobbom felől foglalj helyet, míg lábaid alá vetem ellenségeidet.” Ha tehát maga Dávid a Messiást Urának nevezi, akkor hogyan lehet az ő fia?” A nagy népsokaság szívesen hallgatta Jézust.
Mk 12,35-37

Elmélkedés

Az előzőekben a különböző zsidó vallási csoportok, a farizeusok és szadduceusok képviselői, valamint egy írástudó tett fel kérdést Jézusnak, részben a vitatkozás szándékával. Ennek folytatásaként a templomban tanító Jézus tesz fel kérdést a Messiással kapcsolatban. Most tehát fordul a helyzet, azoknak kellene válaszolni, akik eddig rafinált kérdéseikkel igyekeztek sarokba szorítani az Urat. Az ő feleletükről azért nem számol be Márk evangélista, mert valószínűleg nem tudtak megfelelni a kérdésre, azt azonban megtudjuk, hogy a nép szívesen hallgatta Jézus tanítását.

Érdemes elmélkedésünkben Jézus kérdésének szószerinti tartalmán túllépnünk, s nem csupán arra figyelnünk, hogy a Messiás Dávid király családjának a leszármazottja. Mit hiszünk mi Jézusról, a Messiásról? Bár a korabeli zsidóság várakozásainak és Messiásról alkotott elképzeléseiknek nem felelt meg, de a keresztények kezdettől fogva hittek abban, hogy a Messiás küldetéséhez hozzátartozik a szenvedés, a halál és a feltámadás, és hittek abban, hogy a Messiás jöveteléről szóló prófétai ígéretek Jézus Krisztus személyében teljesedtek be.

Hiszek-e Jézusban, a Messiásban, aki értem vállalta a szenvedést? Hiszek-e Jézusban, a Messiásban, aki feláldozta értem életét? Hiszek-e Jézusban, a Messiásban, aki feltámadt a halálból, s aki engem is az örök életre hív?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, nem vagyunk magányosak, elhagyatottak, árvák, mivel egy test és egy lélek vagyunk. Elhivatottságunk is egy reményre szól. Egy a hit, mely összekapcsol minket, egy a keresztség, melyben testvérekül születtünk. Krisztus a közös testvérünk, és Te vagy mindnyájunk közös Atyja! Őrizz meg szent közösségedben!