Battaplébánia

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
Jn 20,11-18

Elmélkedés

A gyász és a fájdalom, a Jézus iránti szeretet és ragaszkodás vezeti Mária Magdolnát a sírhoz, akiről a mai evangéliumban olvasunk. Természetes érzés és viselkedés ez. Nehéz feldolgozni valakinek az elvesztését, halálát. Különösen az első napok nehezek. A házastárs, a szülő vagy a gyermek elvesztése felfoghatatlan az ember számára. Napokig el sem hiszi, fel sem fogja, hogy már nem él, akit szeret. Hányszor látni embereket, akik szerettük halála után napokig, hetekig ilyen gondolatokkal járnak a temetőbe.

Mária Magdolna viselkedése érthető. Fájdalmát tovább fokozza, hogy Jézus teste nincs a sírban és semmit nem tud annak holléte felől, nem érti, hová tűnhetett Jézus, akit ide temettek. Jelenléte a sírnál a gyász és a fájdalom kifejezése. Ugyanakkor ez a valóban emberi és valóban érthető érzés elhomályosítja látását, leszűkíti értelmét, megbénítja cselekvését. Eluralkodik rajta a tehetetlenség érzése, nem ismeri fel az angyalokat, s fel sem merül benne a kérdés, hogy kik lehetnek ezek az ismeretlenek a sírnál. Sőt még Jézust, a Feltámadottat sem ismeri fel, őt is idegennek, a kertésznek nézi.

Fájdalmából és gyászából az mozdítja ki, hogy az Úr a nevén szólítja. E személyes találkozás és megszólítás teszi őt tanúvá, tanúságtevővé. Ennek hatására alakul át fájdalma örömmé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Tartsd meg, Urunk, húsvéti szent örömben hívő népedet!
Legyen velünk, édes hazánkkal és az egész világgal a te békéd! Szítsd fel a keresztség kegyelmét mindnyájunkban, akik a keresztvízen meghaltunk a bűnnek és feltámadtunk az új életre! Föltámadásod győzelme bátorítsa a betegeket, öregeket és szenvedőket! A halálon aratott diadalod juttassa el megholt testvéreinket a föltámadás dicsőségére! Amen.

Forrás

Még Németországba való érkezésem idején történt. A frankfurti magyar paptestvérem szokásos húsvéthétfői meglátogatására indultam Königsteinból. Kisvonat vitt be a metropolisba. Mivel szabadnap volt, rengetegen voltunk rajta. Figyelmemet egy nagymama, helyesebben az ölében ülő kis unokája keltette fel. Ugyanis a fiú hirtelen csengő hangon egy húsvéti énekbe kezdett: „Dicsőség Néked, Istenünk, Fiadhoz is imát küldünk…” Minden jel arra vallott, hogy a templomban többször is hallhatta ezt a szép éneket, s mivel nagyon megtetszhetett neki, most kikivánkozott belőle.

Ma van a keresztények legfontosabb ünnepe, ez mindennek a kiindulási pontja.Nehéz ilyenkor mit idézni azon túl, hogy: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt.”

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.
Mt 28,8-15

Elmélkedés

Húsvét hajnalban asszonyok érkeznek Jézus sírjához. Az a szándék vezeti őket, hogy a pénteken elmaradt balzsamozást elvégezzék. A keresztről való levétel után Jézust sietve helyezték el a sziklasírban, mert már esteledett és elkezdődött a szombat. Nem volt már idő arra, hogy a szokásoknak megfelelően a holttestnek megadják a végtisztességet. Harmadnap korán érkeznek az asszonyok, s hozzák a szükséges kenetet. A sír azonban üres, s angyalok beszélnek nekik arról, hogy Jézus feltámadt. Rádöbbennek arra, hogy rendkívüli esemény történt. Olyan történhetett, amit korábban elképzelni sem tudtak. Nem kételkedtek abban, hogy az angyalok igazat mondanak a feltámadásról. Bármennyire is hihetetlennek tűnt ez az állítás, ők elhitték. Miért is kételkedtek volna? Hiszen korábban már láttak rendkívüli dolgokat. Mindaz, ami Jézussal történt az elmúlt három évben, rendkívüli események sorozata volt. Most sem kételkednek tehát, amikor a feltámadt Jézusról hallanak, hanem hisznek és örömmel indulnak, hogy ezt a hírt elmondják az apostoloknak. Útközben újabb megerősítést kapnak, amikor személyesen találkoznak a Feltámadottal.

Miközben az asszonyok elindultak a hit útján, a katonák egy másik útra lépnek. Ők is látják az üres sírt, magyarázatot keresnek a történtekre, de ők a hit útja helyett a hazugság útjára lépnek.

Én melyik úton indulok?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Te látni engedted egyszülött Fiad dicsőséges színeváltozását, és csodálatos reménységet adtál. Add, kérünk, hogy örököstársai lehessünk a dicsőséges királynak, és részünk legyen vele az örök élet boldogságában. Amen.

„A szánk megtelt nevetéssel.” (Zsolt126.2)

Korábban, mint Toronto Blessing/szent nevetés hallottam és olvastam róla, de személyesen nem találkoztam vele egészen addig, amíg Margharita nővér lelkigyakorlatán második alkalommal részt nem vettem Máriabesnyőn.

Tematizálás.   –   Kedves Nővéreim és Fivéreim az Úr Jézus Krisztusban ! Az élet küzdelem és harc: Könnyű erre rábólintani, mert valamennyien küzködünk, s ezt úgy rendesen át is éljük. De küzködéseinknek nem sok az eredménye, s ez az észrevételünk elviszi lelki harcaink kedvét, s így egyre bágyadtabb és eredménytelenebb helyzetben találjuk magunkat. Ennek oka talán az, hogy lelki harcaink átláthatatlanok és nagyon bonyolultak. Megérett így az a felismerés, hogy minden erővel keresni kell minden vonatkozásban az egyszerűséget és átláthatóságot.

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

A hit útján
A tegnap esti szertartás kapcsán a sötétségről és a világosságról elmélkedtünk, illetve a kettő küzdelméről. E gondolatokat folytassuk a mai napon, amikor a világosság sötétség feletti győzelmét, az élet halál feletti diadalát ünnepeljük, hiszen ezt jelenti Jézus Krisztus feltámadása. Többértelmű jelképekről van itt szó. A sötétség és az éjszaka például jelentheti a bűn állapotát, amelyben az ember él akkor, amikor megtagadja, elhagyja Istent. A világosság pedig Isten kegyelmét, szabadítását, megváltását, megbocsátását jelenti, aki újból szeretetébe fogadja a megtérő embert. Félelmeink és aggodalmaink ekkor megszűnnek, mert Isten közelében újra biztonságban érezhetjük magunkat. Továbbá az éjszakai sötétség jelképezi a hitetlenség állapotát, amelyből Isten segítségével eljuthatunk a hitre, a hit világosságára.

Ezen a jelképes úton, a hitetlenségből a hitre vezető úton haladtak Mária Magdolna és a két apostol, Péter és János, akikről a mai evangéliumban olvasunk. A „másik tanítványként” említett személy minden bizonnyal János apostol és evangélista, aki saját írásában így szokta magát megnevezni. Az evangéliumi beszámoló pontos időmegjelöléssel kezdődik: „kora reggel, amikor még sötét volt” (Jn 20,1). Innen indulnak az események és innen, a sötétség által jelképezett világból, a félelmek és bizonytalanság, a fájdalom és a gyász állapotából indulnak a szereplők. Mária Magdolna a sírhoz érve azt látja, hogy a követ valaki elmozdította a barlang bejáratából. Nem érti még az eseményeket, nem sejti, mi húzódik a történések hátterében. A szokatlan esemény hírét sietve viszi az apostoloknak, akik minél hamarabb szeretnék kideríteni az igazságot, ezért Péter és János azonnal a sírhelyhez futnak. Eközben kivilágosodik. Az éjszaka elmúlik, a hajnal fénye egyre erősebb lesz. Nincs ez kifejezetten említve az elbeszélésben, de az idő közben múlik, tehát biztosan világos lehetett már, amikor odaértek. Látják az elhengerített követ, látják az üres sírt, látják az otthagyott halotti lepleket, és ezen jelek látványa hitet ébreszt bennük. Most már megértik, hogy a kereszten meghaló Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Ők ezen az úton járnak, a hitre vezető úton. Nekem is el kell indulnom a húsvéti úton, a hitetlenségből a Krisztus feltámadásába vetett hitig vezető úton.

Az első húsvéti beszámolók az evangéliumokban még nem tesznek említést a Feltámadottal való találkozásokról. Még nincs szó arról, hogy bárki is megláthatta volna az asszonyok, az apostolok vagy a tanítványok közül a feltámadt Urat. Most még csak jeleket látnak, de már ekkor eljutnak a hitre. Az evangélium szerint, amikor az üres sírhoz érkező és oda belépő János látta „az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta,” akkor hit ébredt benne. Ezt olvassuk: „Látta mindezt és hitt” (Jn 20,8). A hit, a feltámadásban való hit tehát már megszületik azelőtt, hogy a Feltámadott megjelenne nekik. A feltámadt Krisztus megjelenései, a vele való találkozások később megerősítik ezt a hitet.

Induljunk mindannyian a hit útján!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

„Azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19)

Egyik konferencia szünetében azon kaptam magam, hogy a standoknál nézelődöm. Legtöbb árus olyan portékát kínált, ami alkalmas rá, hogy a szolgálatunk eszközévé tegyük, mert segítségével valakinek vagy valakiknek az életét megváltoztathatjuk. Mikor belegondoltam, hogy olyasmit vehetek, amivel – legyen bármilyen apróság, de – hozzájárulhatok az Ország építéséhez, célzottabban kezdtem keresni valamit, amit magamon viselhetek, használhatok, vagy otthon kirakhatok.