Battaplébánia

Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.”
Mk 16,1-7

Elmélkedés

Sötétség és világosság

A nevelési tanácsadóban a 11-12 éves kisfiú elé sok-sok színes ceruzát és két fehér rajzlapot helyez a szakember és arra kéri őt, hogy az egyik lapra az éjszakát, a másik lapra pedig a nappalt rajzolja le. A fiú kissé eltolja magától az egyik lapot, a másikat pedig maga elé veszi. Fent középre rajzol egy kisebb kört, majd húz egy függőleges halvány vonalat, amely kettévágja a kört és két részre osztja a lapot. A kör egyik felét feketére, a másikat aranysárgára színezi, s ehhez még sugarakat is rajzol. Kezdő mozdulataiból rögtön látszik, hogy egyetlen rajzon is el fog férni az ő éjszakája és nappala. A pszichológus közben hátrébb húzódik és a gyermek édesanyjának mondja: „A kreativitásával semmi gond. Ezt a megoldást rendkívül ritkán választják a gyerekek.” Miközben ők csendesen beszélgetnek, a rajz is elkészül. Az éjszaka oldalán minden szürke és színtelen, a nappal oldalán színes természet, házak, felnőttek és gyermekek. Végül két jelképes ember is a képre kerül, egy nagyobb, sötét alak az éjszaka oldalán, amint rátámad a nappal oldalán álló kisebb emberkére. A szakember aztán hosszasan elemzi az édesanyának, hogy a nappal jelenti a családot, ahol biztonságban érzi magát, az éjszaka pedig a külvilágot, ahonnan a gyermek fenyegetést, veszélyt érez.

Nem a gyermek rajzát és lelkivilágát szeretném e helyen elemezni. A példát azért említem, mert a nappalt fenyegető éjszaka, a világosságot elnyelni készülő sötétség nagyon ősi jelkép, amely mindenki lelke mélyen ott él. Tízezer évvel ezelőtt az ősember gyermekei is hasonló képet rajzoltak volna és évezredek múlva is ilyeneket fognak rajzolni a gyerekek, mindaddig így lesz ez, amíg reggel felkel a nap és este lenyugszik.

A sötétség és a világosság küzdelméről szól a mai, jelképekkel teli húsvéti szertartásunk. A bűn és a kegyelem harcáról. A halál és az élet viadaláról. A világosság végül eloszlatja a sötétséget, az isteni kegyelem legyőzi a bűnt, az élet győzedelmeskedik a halál felett. Mindezt magában hordozza Jézus Krisztus feltámadása, amit most ünneplünk. A régebbi időkben a keresztények a húsvéti vigília szertartását éjszaka, sötétben kezdték, s csak hajnalban a világosság beköszönte után ért véget. Napjainkban rövidebb a szertartás, de a jelképek megmaradtak. Az ünneplés a sötétség beállta után kezdődik a sötét templomban, ahová a pap behozza a feltámadt Krisztust jelképező húsvéti gyertyát, amelynek lángja megtöri a sötétség erejét, majd egyre nagyobb világosság árad, amikor a hívek meggyújtják gyertyáikat. Krisztus fénye így jut el mindenkihez, így erősíti mindenkiben a reményt, hogy az élet erősebb a halálnál. Ezzel a reménnyel és a Krisztus feltámadásába vetett hittel várhatjuk, hogy a feltámadás által mi is új életre támadunk.

A ma esti szertartás evangéliuma beszámol azokról a jámbor asszonyokról, akik Jézus sírjához mennek, ahol az isteni hírvivőktől megtudják az örömhírt: a megfeszített Krisztus teste nincs a sírban, mert feltámadt a halálból. Most csak az üres sírt láthatják és a feltámadásról szóló üzenetet hallhatják, a Feltámadottal még nem találkozhatnak, de megtudják azt is, hogy hamarosan láthatják majd őt. Ezzel a reménnyel, a jövőbeni találkozás reményével távoznak a sírtól.

Éljen bennünk is a remény, hogy találkozhatunk a feltámadt Úrral, aki majd tőlünk is azt kéri, hogy legyünk a feltámadás hirdetői.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az élet utáni ösztön, az örök élet vágya, a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek erősítik a mi hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárhatunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak.

„Odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda.” (Jn 10,17–18) Jézus önszántából adta értünk életét. A kereszten elhangzott szavai sem a megadás, hanem a halál fölötti győzelem szavai voltak. Hathatós fegyverként használhatjuk őket a gonosz elleni küzdelmeinkben.

Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezettette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1 – 19,42

Elmélkedés

Feláldozta magát
Az egyik, önmagát tudományosnak nevező televíziós csatorna általában a húsvét előtti napokra szokta időzíteni minden évben egy olyan filmnek a bemutatását, amely véleményük szerint „alapjaiban rengeti meg a kereszténységet” és minden korábbi elképzelést megváltoztat Jézusról. A szenzációs felfedezés ruhájába öltöztetett ostobaság persze nem ingatja meg hitében a keresztényeket, legfeljebb néhány, a vallási dolgokban kevésbé járatos ember nézi tátott szájjal a filmet s benne például azt a ládikát, amely állítólag Jézus csontjait tartalmazza. A Krisztus feltámadásában hívő ember pedig gyorsan másik csatornára vált. Az egyik évben a Júdás evangéliuma című filmet mutatták be. Az őskeresztény időkben valóban íródott egy olyan mű, amelyet az áruló Júdásnak tulajdonítottak, de az abban található alapvető tévedések miatt ezt már a legkorábbi időkben sem tekintették a Szentírás részének. A film szerint viszont minden igaz, ami abban olvasható. Ezek szerint Jézus kérte meg Júdást, hogy árulja el őt, különben nem feszítik keresztre és semmi nem lett volna a megváltásból. A többi apostol ezt nem vállalta és Júdás is csak nagyon nehezen egyezett bele, hogy elárulja Jézust. A filmben megszólaltatott egyik személy szerint Júdást nem a pénzéhség vezette, hanem ő volt az egyetlen, aki megértette Jézust, s valójában ártatlannak kell őt tartanunk.

Ma, nagypénteken, Jézus szenvedéstörténetét olvasva és azon elmélkedve egészen más érzés támad bennünk. Nem is Júdás áruló cselekedetét vagy az ő indítékát akarjuk megérteni, mert nem ez a lényeg. Az Úr Jézus szenvedésére és halálára figyelünk. Az áldozatra, amelyet az Úr a mi megváltásunkért hozott. Az áldozatra, amely az ő végtelen szeretetét jelzi. Miért volt szükség erre az áldozatra? Miért kellett Jézusnak meghalnia? – tesszük fel újra és újra a kérdést. Jézus kereszthalála nem véletlenül történt, nem a sors hozta így, és nem a történések alakulásának következménye. A szenvedést és a halált Jézus Krisztus tudatosan vállalta. A kereszthalált és általa a megváltást a mennyei Atya szintén akarta. Az események hátterében az isteni akaratot és szándékot kell mindenekelőtt észrevennünk. A mindenható Isten teret enged annak, hogy az ember szabadon cselekedjen. De miként a bűnbeesésnél és minden bűnnél, ugyanúgy most is az ember visszaél szabadságával és szembefordul Istennel. Az ember nem tud mit kezdeni Isten létével, Isten Fia jelenlétével a világban. Meg akar szabadulni Istentől, s ha más módon nem tud, akkor megöli. Látszólag tehát az ember akarata, gyilkos szándéka érvényesül, de mindennek a hátterében ott húzódik Isten megváltó, üdvözítő szándéka.

Az ember sokáig azt gondolja, hogy ő az egyetlen létező ezen a világon. Minden önzés mögött ez rejtőzik. Én létezem, én vagyok a középpontban, én vagyok a fontos. Nehéz elfogadni a másik embert, az ő létezését s azt, hogy neki is élettérre van szüksége. És főként nehéz elfogadni Isten létezését, de ezt igazából csak a keresztet szemlélve tudjuk elfogadni. A kereszt előtt, a keresztre feltekintve értjük meg Isten létezését. Mert ember ekkora áldozatra nem képes. Ilyen önzetlen áldozatot egyedül Isten képes hozni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Megfeszített Urunk, Jézus Krisztus! Igent mondtál a szenvedésre és igent mondtál a keresztre. Feláldoztad magadat a mi megváltásunk érdekében. Kereszthalálod által teljesen és visszavonhatatlanul átadtad magadat a mennyei Atyának, aki elfogadta áldozatodat. Jézus példájában felismerjük, hogy mindannyiunk hivatása az, hogy egészen Istennek adjuk, neki szenteljük életünket, mert ezzel mutatjuk meg engedelmességünket és így tudjuk viszonozni az ő szeretetét. Uram, kész vagyok meghalni veled, hogy feltámadhassak veled az örök életre.

„Aztán visszament tanítványaihoz, de alva találta őket”(Mt 26, 40).

Ilyenek vagyunk mi, papok, emberek: egy kőhajításnyira tőlünk játszódik le isteni haláltusád: minden idők legnagyobb harca a gonosszal szemben – és reánk nagyobb hatással van a lelkünket megfekvő szörnyű álmosság. Nem a bűn, nem a részvétlenség, a nemtörődömség álma ez?

Az előadás azt mutatja be, hogy mit jelent a Húsvét a keresztény ember számára. A Húsvét a keresztények hitében a Feltámadás ünnepe, egyben a legfontosabb ünnep, hiszen a Feltámadás valóságának hite a kereszténység ember- és világképének sarkköve. E hit alapjául az üres sírról és a feltámadott Krisztus megjelenéseiről szóló apostoli tanúságtételek szolgálnak. A Feltámadás hite az egyházi liturgiában és a keresztény szimbolikában is központi szerepet tölt be.

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
Jn 13,1-15

Elmélkedés

Két valóságos cselekedet
Az óraközi szünetben gyerekek „fociznak” a folyosón, amikor hittanórára érkezik hozzájuk az atya. A házirend szerint épületen belül labdával nem szabad focizni, ezért labda helyett rugdosnak mindent, ami lábuk elé kerül: üres műanyagpalackot, egy szekrényből kiesett sapkát, csokoládé gyűrött csomagolópapírját. Nagy a zsivaj, a húsvéti szünet előtti utolsó napon igencsak nyugtalanok a gyerekek. Valaki kezéből váratlanul és véletlenül egy darab kenyér kerül a földre. Azonnal két láb lendül felé, de a pap gyorsabb náluk, lehajol, hogy felvegye a kenyeret, közben az egyik láb a kezét találja el. Rögtön elnémul mindenki, itt most vége a jónak hitt szórakozásnak. „Nem fájt, pap bácsi?” – kérdezi valaki. „Csak véletlen volt. A kenyérnek jobban fájt volna” – válaszolja.

Ma, nagycsütörtök estéjén Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk, arra az étkezésre, amelyen az Úr a kenyérben saját testét, a borban saját vérét adta apostolainak. Megparancsolta nekik, hogy az ő halálának és feltámadásának emlékezetére tartsák meg a jövőben e közösségi étkezést. Az utolsó vacsora másik jelentős mozzanata a lábmosás, Jézus megmossa apostolai lábát, s e cselekedetével megmutatja, hogy nem uralkodni jött a világra, hanem szolgálni. A lábmosást követően így magyarázza cselekedetét: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,14-15). Mindkét krisztusi cselekedethez tehát ugyanaz a parancs kapcsolódik. Amit az Úr tett az utolsó vacsorán, azt kell tennie az ő tanítványainak is.

Ezen az utolsó vacsorán az apostolok elfogadóak. Elfogadják az Úr által megáldott kenyeret s benne az ő testét, és elfogadják Mesterük szolgálatát. A küldetést, hogy megismételjék Jézus cselekedetét, azok kapják, akik részesültek a kenyérből és akiknek megmosta a lábát, azaz akik mindkét cselekedetben személyesen átélték, megtapasztalták, megérezték Jézus szeretetét. Péternek fájt, hogy Mesterét ilyen helyzetben látja. Méltatlannak tartja magát a helyzetet és önmagát is méltatlannak tartja arra, hogy Jézus az ő lábát megmossa.

Ezen az estén, amikor elkezdődik Krisztus szenvedése, két cselekedetére figyelünk. Nem jelképes, hanem valóságos cselekedetek ezek. Jézus most nem példabeszédet mond az önátadásról és az alázatról, hanem ő maga cselekszik. Cselekszik és példát ad, nem csak az apostoloknak, hanem nekünk is. Vajon mi elfogadjuk-e az ő ajándékát? Elfogadjuk-e a megszentelt kenyérben az ő testét? Elfogadjuk-e szolgálatát? S ha elfogadtuk, akkor teljesítjük-e kérését? Mi, akik a szentmisében az áldozáskor magunkhoz vesszük az ő testét, törekszünk-e arra, hogy az embereknek őt adjuk? Utánozzuk-e őt a szolgálatban, a másokért végzett alázatos szolgálatban?

Az utolsó vacsora mai emléknapja emlékeztessen minket arra, hogy a szolgálatban, a szenvedésben, a halálban és a feltámadásban válunk eggyé Krisztussal. A szolgálatban, a szenvedésben, a halálban és a feltámadásban találkozunk Istennel. Nincs könnyebb út, nincs más lehetőség. Mert minden más úton haladva valójában eltávolodunk Istentől és az ő szeretetétől. Induljunk Krisztussal ezen az estén, hogy a szolgálat, a szenvedés útján járva meghaljunk ővele és reménnyel várhassuk feltámadásunkat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Minden alkalommal, amikor a szentmisében felidézzük az utolsó vacsora eseményét és minden alkalommal, valahányszor a te keresztedre emeljük tekintetünket, a te szüntelenül megújuló és megnyilvánuló isteni szeretetedre gondolunk. Ez segítsen minket a szeretetben való állandó megújulásban! A te szereteted jele az a kenyér, amelyben önmagadat adod nekünk. A te jelenléted teszi különlegessé e kenyerünket, amely szándékod és rendelésed szerint mindennapi lelki táplálékunk. Segíts minket, hogy szeretetedet továbbsugározzuk környezetünkre és a te minden ember felé megnyilvánuló szereteted igaz tanúi legyünk.

Az eucharisztikus csodák

Jóllehet az evangéliumokban s az Egyház hagyományában foglalt igazságok csodák támogatására nem szorulnak, mégis Isten időről-időre művel ilyeneket, hogy ezekkel, mint karizmákkal az igaz vallást megjelölje, kitüntesse s az egyesekben meg-megfogyatkozó hitet újraélessze, támogassa, talpraállítsa. Olykor előtte kedves művek, áhítatgyakorlatok előmozdítására használja Isten a csodákat. Nem ritkán azonban az isteni irgalomnak, könyörületnek van főszerepe abban, hogy Isten ily rendkívüli eszközökhöz nyúljon, főleg ha nagy, hősies bizalom szinte provokálja az ő közbelépését. A történelmi hitelességű csodák tekintélyes része épen az Oltáriszentségben való hitet támogatja. Nem fog ártani, ha egyik-másikat felemlítjük, főleg olyanokat, melyek emléke szinte megöröködött, vagy amelyek napjainkban, majdnem szemünk láttára mentek végbe s így nagyobb hatással vannak reánk.

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!”
Mt 26,14-25

Elmélkedés

Mennyire érdekes Júdás jelenléte, szerepe az evangéliumokban. Júdásé, az apostolé, az árulóé. Az evangélisták akár hallgathattak volna róla, mert nem vetett jó fényt Jézusra, aki egy ilyen személyt is beválasztott legbizalmasabb baráti, tanítványi körébe, a tizenkét apostol közé. De az igazsághoz, Jézus élettörténetéhez, a megváltás művéhez Júdás is és az árulás ténye is hozzátartozik, ezért nem hallgatnak róla.

Júdás személyével kapcsolatban az evangélisták éppen a legérdekesebb kérdésre nem válaszolnak: miért árulta el Jézust? Kapzsiságával, pénzsóvárságával, a vérdíjként kapott harminc ezüsttel aligha magyarázható szörnyű tette. A főtanács tagjait nem érdekelte, hogy miért árulja el egy tanítványa mesterét. Ők örültek a kedvező alkalomnak, hogy elfoghatják Jézust, gyorsan fizettek, de egyáltalán nem érdekelte őket, hogy miért tesz ilyet valaki. Az apostolok sem igyekeztek a későbbiekben társuk magatartására magyarázatot találni, az Úr feltámadása pedig végképp feledtette velük a kérdést.

A kérdés kétezer éve újra és újra felmerül hívőkben és nem hívőkben egyaránt. Hogyan lesz valakiből áruló? Miért tesz ilyet egy ember? Miért árulja el az ember azt, aki szereti őt? A kérdés megválaszolatlan. A kérdés megválaszolhatatlan. Az árulás bűne megmagyarázhatatlan.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Te nem kívánod a bűnös halálát, hanem azt, hogy meg térjen és éljen. Tekints hát jóságosan gyarló emberi természetünkre. Elismerjük, hogy por vagyunk, és a porba térünk vissza. Add meg mégis, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát, és életünk megújuljon föltámadt Fiad hasonlóságára. Amen.

Magyarország az én hazám nem német,
Oda vágyik az én szívem, míg élek.
Vígy el vígy el édes lovam hazámig.
Hogy ne fájjon gyönge szívem sokáig.

Száraz ágról messze rebben a fecske,
édes rózsám, jutok-e még eszedbe?
Hogyne jutnál, el sem felejtettelek,
Óra nincsen,miben nem emlegetlek.

Elindultam hosszú útra egyedül,
Minden felé borul az ég nem derül.
Én felültem a világ vad lovára,
De zabolát nem tettem a szájába.
Én felültem a világ vad lovára, de zabolát nem tettem a szájába.

Ezt az imát Szent Klára Szent Ferenctől tanulta és naponta elimádkozta.

Imádság és dicsőítés az Üdvözítő jobb kezéhez

Dicsőség és dicséret legyen néked szentséges jobb Kezed sebéért, Uram Jézus Krisztus.

Ezen szent seb által engedd el minden bűnömet, amit ellened vétettem: gondolattal, szóval és cselekedettel, amikor hanyag voltam szolgálatodban, amikor romlott testem gyönyörködött akár aludtam, akár ébren voltam.