Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.”
Jn 5,17-30

Elmélkedés

Az Egyház és a hit fejlődésének története során voltak olyan tévutak, amelyek képviselői Jézus Krisztus személyében csak az embert látták és nem tartották őt Istennek. Ezen elképzelések szerint Jézus valóságos ember volt, akit az Egyház az idők során Istenné tett, isteni tulajdonságokkal, képességekkel ruházott fel. Mindez ellentétes a katolikus tanítással, amely szerint Jézus valóságos Isten és valóságos ember.

Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumokban Jézus születésének történetét, akkor észrevesszük, hogy világrajötte több, mint bármely más ember születése. Az emberi elképzeléseket és elvárásokat messze felülmúlja egész élete születésétől haláláig és feltámadásáig. Személyének varázsát, tanításának titkát, cselekedeteinek különleges erejét az általa kiválasztott apostolok is csak lassan értik meg, és ez nem más, mint az Atyával való kapcsolata, egysége, amiről a mai evangéliumban olvasunk. Jézus, a Fiúisten mindent az Atya megbízásából és az ő akaratának megfelelően tesz, s kettejük kapcsolatának lényege a szeretet. Az ember számára nem csupán az a feladat, hogy az Úr tanításából megismerje ezt a szeretetkapcsolatot, hanem az is, hogy Isten meghívását elfogadva belépjen e szeretetközösségbe. A hit útja tehát Istenhez, a szeretethez vezet. Az Egyháznak pedig az a küldetése, hogy az emberek számára megmutassa ezt az Istenhez vezető utat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, kit szívemből szeretek, tudom, hogy nincs gyümölcse lelkemnek, ha Szentlelkednek harmata nem öntözi és szereteted sugara nem melegíti; kérlek, légy irgalmas hozzám, végy szerető karodra és gyullaszd föl bennem Lelkednek tüzet. Íme: testemet és lelkemet neked adom, legyen a tiéd.

Az Úr néha megérezteti veled a kereszt súlyát. Ez a teher elviselhetetlennek tűnik, de viszed, mert az Úr szeretetében és irgalmasságában kezét nyújtja és erőt ad neked.

Forrás: Pio atya breviáriuma – AndroKAt

Kedves Nővéreim és Fivéreim az Úr Jézus Krisztusban ! Az utóbbi időkben sokat foglalkoztam Isten Arcával. Ez a mennyei Örök Szépség, nem emberi arc és messze felülmúl minden emberi gondolatot és elképzelést. Felülmúl, de a testté lett Igében, Jézusban megcsillantat benne egy részt, éppen azt a hasonlatosságot, mely már az ember teremtésekor meg is valósult. Ahogy teremtéskor az igében kimondja: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.” (Ter. 1,26).

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés

Betegekről olvasunk a mai evangéliumban. Gyógyulásra váró betegekről. Csodára váró vak, sánta vagy béna emberekről. A víz megmozdulására váró betegekről. A Beteszda-fürdőről az a hír járja, hogy időnként eljön Isten angyala és mozgásba hozza a vizet. Aki elsőként lép be ilyenkor a vízbe, az meggyógyul betegségéből. Kissé furcsának tűnik ez a hiedelem, de ők, a gyógyulásra váró betegek hisznek benne. A titokzatos angyalt aligha látta közülük valaki, de az időnként felkavarodó vizet biztosan többször is látták, főként egy olyan beteg, aki már harmincnyolc éve vár gyógyulására e helyen. Az ő helyzete különösen is reménytelen, hiszen nincs segítője, aki a megmozduló vízbe vinné.

És megérkezik Jézus a fürdőbe. Őt nem várta senki. Tőle nem várnak semmit az ott tartózkodó betegek. Tekintetük továbbra is a fürdő vizére szegeződik, onnan várják a csodát. Jézus közben csendesen érdeklődik a betegek felől, majd cselekszik. Megszólítja és meggyógyítja azt, aki talán a legrégebb óta várja a csodát, a gyógyulást. Jézus sietve távozik, nem fedi fel kilétét az összeverődő tömeg előtt. A meggyógyult béna a saját lábán hagyja el a helyet, ahol harmincnyolc évig feküdt magatehetetlenül. A többi beteg pedig tovább bámulja a vizet.

Honnan várom a csodát? Kitől várom gyógyulásom?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztus Jézus! Veled lehetővé válik, hogy megismerjük Istent, csak engednünk kell, hogy átjárja életünket, ami már befogadtunk az evangéliumból, bármily kevés legyen is az. Ez a kevés éppen elég ahhoz, hogy napról napra előrébb jussunk, hisz Te nem „megérkezett embereknek” szeretnél minket. Krisztus, a Te szegényeid maradunk egész életünkben, emberek, akik a maguk egyszerűségében igyekszünk bizalmunkat a hit titkába vetni.

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés

Betegekről olvasunk a mai evangéliumban. Gyógyulásra váró betegekről. Csodára váró vak, sánta vagy béna emberekről. A víz megmozdulására váró betegekről. A Beteszda-fürdőről az a hír járja, hogy időnként eljön Isten angyala és mozgásba hozza a vizet. Aki elsőként lép be ilyenkor a vízbe, az meggyógyul betegségéből. Kissé furcsának tűnik ez a hiedelem, de ők, a gyógyulásra váró betegek hisznek benne. A titokzatos angyalt aligha látta közülük valaki, de az időnként felkavarodó vizet biztosan többször is látták, főként egy olyan beteg, aki már harmincnyolc éve vár gyógyulására e helyen. Az ő helyzete különösen is reménytelen, hiszen nincs segítője, aki a megmozduló vízbe vinné.

És megérkezik Jézus a fürdőbe. Őt nem várta senki. Tőle nem várnak semmit az ott tartózkodó betegek. Tekintetük továbbra is a fürdő vizére szegeződik, onnan várják a csodát. Jézus közben csendesen érdeklődik a betegek felől, majd cselekszik. Megszólítja és meggyógyítja azt, aki talán a legrégebb óta várja a csodát, a gyógyulást. Jézus sietve távozik, nem fedi fel kilétét az összeverődő tömeg előtt. A meggyógyult béna a saját lábán hagyja el a helyet, ahol harmincnyolc évig feküdt magatehetetlenül. A többi beteg pedig tovább bámulja a vizet.

Honnan várom a csodát? Kitől várom gyógyulásom?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztus Jézus! Veled lehetővé válik, hogy megismerjük Istent, csak engednünk kell, hogy átjárja életünket, ami már befogadtunk az evangéliumból, bármily kevés legyen is az. Ez a kevés éppen elég ahhoz, hogy napról napra előrébb jussunk, hisz Te nem „megérkezett embereknek” szeretnél minket. Krisztus, a Te szegényeid maradunk egész életünkben, emberek, akik a maguk egyszerűségében igyekszünk bizalmunkat a hit titkába vetni.

Egyesek azt mondják: „Az idő pénz”. Azt hiszik, azért születtek csak, hogy pénzt szerezzenek. Ha olykor egy jó szót kérsz tőlük, vagy azt szeretnéd, hogy meghallgassanak, azt mondják Neked: „Zavarsz”. Sőt, ha nincs szerencséd, akkor még egy számlát is kiállítanak majd Neked, amin az áll, mennyi pénzt kereshettek volna az alatt az idő alatt, amíg veled foglalkoztak…

Március 1-jén Erdő Péter bíboros áldotta meg a Sziklatemplom új harangját. 

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt.

Jn 4,43-54

Elmélkedés

Egy beteg fiú meggyógyításáról szól a mai evangélium. A történet leírása egyszerű. A tisztviselő miután értesült arról, hogy Jézus a vidékükre érkezett, elmegy hozzá és segítségét kéri. Jézus tulajdonképpen nem tesz semmit, nincs említés arról, hogy imádkozott volna a betegért, de arról sem, hogy szándékában állt volna felkeresni a beteget. Egyszerűen csak bátorítja az apát, hogy ne aggódjon, fia nem fog meghalni. Ő abban a hitben indul haza, hogy kérése teljesült, s erről a hamarosan érkező szolgáitól kap megerősítést.

Az eset leírásánál János evangélista három dolgot hangsúlyoz. Először is a fiú súlyos állapotát, aki már a halálán volt. Ennek megerősítése az apa kérése: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” (Jn 4,49). A második súlypont a halál közeli állapot ellentéte, az élet, a fiú életerejének visszatérése. Jézus szava így hangzik az apához: „Menj csak! Fiad él” (Jn 4,50). E kijelentésre az apa később is visszaemlékezik. A harmadik lényeges mozzanat a hit. Az apa hitéről tanúskodik maga a kérés, amellyel Jézushoz fordul. Jézus a hitről, a csodák hitet ébresztő hatásáról beszél válaszában. A tisztviselő úgy indul haza, hogy „hitt Jézus szavának” (Jn 4,50), majd pedig a jó hír hallatán újra a hite kerül előtérbe: „hitt ő maga, és vele egész házanépe” (Jn 4,53).

A születés és a meghalás, az élet és a halál titka láttán ébred-e bennem hit?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

Nagyböjtben vagyunk, Anyaszentegyházunk csak két szigorú böjti napot hirdetett meg: Nagyszerdát és Nagypénteket, és a pénteki napokon tilos húst enni. A böjt imával párosulva engesztelés a bűnökért, saját bűneinkért vagy közbenjárás másokért.

A belső jóérzések néha gyermetegek. Nem a tökéletesség jelei. Nem az édesség, hanem a fájdalom kell. A fáradtság, a fásultság, a tehetetlenség az igazi szeretet jelei. A fájdalom kedves. A száműzetés szép, mert a szenvedésben adhatunk valamit Istennek. Fájdalmunk, szenvedéseink ajándéka nagy. Ez az, amit a mennyországban már nem vállalhatunk.

Forrás: Pio atya breviáriuma – AndroKAt