A hétvégén érkezik Budapestre Marguerite Peeters, aki a globális etika kritikájáról tart kurzust, melynek közönségnapja szombaton a SYMA csarnokban lesz. Az előadó a Pontifical University Urbaniana, az Université Catholique du Congo és a Pontifical Lateran University tanára.
Roska Péter atya összefoglalója
A hétvégén érkezik Budapestre Marguerite Peeters, aki a globális etika kritikájáról tart kurzust, melynek közönségnapja szombaton a SYMA csarnokban lesz. Az előadó a Pontifical University Urbaniana, az Université Catholique du Congo és a Pontifical Lateran University tanára.
Roska Péter atya összefoglalója
„Állíts, Uram, őrséget szám elé, és védelmet ajkam kapujához!” (Zsolt 141,3)
Máig emlékszem, mikor tűnt fel először a csukott ajkak ereje. A kollégiumi szobámban ültünk a lányokkal, és beszélgetés közben felmerült valakinek a neve, akit mindnyájan ismertünk a főiskoláról. Egymás után mindenki kifejtette a véleményét erről a személyről.
Négy lépés
1. Isten teremtette meg Önt. Szereti Önt és csodálatos terve van az Ön életére nézve. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).
Mi torlaszolja el elölünk az Istenhez vezető utat? Mi béklyózza meg az életünket? Miért érezzük üresnek és kielégületlennek?
Jézus Jeruzsálembe indult. Útközben magához hívta tizenkét tanítványát és bizalmasan közölte velük: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott az Emberfiát a főpapok és írástudók kezére adják, halálra ítélik, majd kiszolgáltatják a pogányoknak, megcsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítik, de harmadnapra feltámad.”
Ekkor odalépett hozzá a Zebedeus-fiúknak (Jakab és János apostoloknak) anyja, fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen valamit. Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz?” Ő azt felelte: „Intézd úgy, (Uram,) hogy az én két fiam országodban melletted üljön: az egyik jobbodon, a másik pedig bal oldaladon.” Jézus így válaszolt nekik: „Nem tudjátok, hogy mit kértek. Készek vagytok-e arra, hogy kiigyátok azt a kelyhet, amelyet nekem ki kell innom?” „Készek vagyunk!” – felelték. Jézus erre így folytatta: „A szenvedések kelyhét velem együtt kiisszátok majd. De hogy ki üljön mellettem jobb és bal felől, azt nem én döntöm el. Azok ülnek majd ott, akiket mennyei Atyám erre kiválasztott.”
Amikor a többi tíz (apostol) ezt meghallotta, méltatlankodni kezdett a testvérpár viselkedése miatt. Jézus magához hívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy a pogányoknál hogyan hatalmaskodnak a vezető emberek: akinek nagyobb a rangja, érezteti a hatalmát. Nálatok ne így legyen! Aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok! És aki első akar lenni, legyen a cselédetek! Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul mindenkiért.”
Mt 20,17-28
Elmélkedés
A tegnapi evangélium kapcsán az alázatos, a szenvedést önként vállaló Jézusról elmélkedtünk, ma pedig az ő nagyravágyó tanítványaival találkozunk. Meglehetősen éles az ellentét, amelyet tovább fokoz az időbeli egybeesés. Tanítványai éppen akkor kezdenek saját felemelkedésükről gondolkozni, amikor Mesterük a rá váró szenvedésről beszél nekik.
A nagyravágyást önmagában nem érdemes erkölcsi szempontból jónak vagy rossznak minősítenünk. Ha valaki azt érti alatta, hogy neki több tisztelet, megbecsülés jár, mint másoknak, pedig valójában semmivel sem tesz többet a közösségért vagy családjáért, mint mások, akkor helytelenül gondolkozik. Abban az esetben is helytelen magatartásról van szó, ha valaki saját előmenetele érdekében minden eszközt megragad, még mások háttérbe szorítását, megkárosítását is. Nagyra törőnek szoktuk nevezni azt az embert, aki jó célokat tűz ki maga elé, céltudatosan és szorgalmasan törekszik azok megvalósítására, s e célok inkább szolgálják mások javát, mintsem az övét. Ez esetben pozitív tulajdonságról és magatartásról beszélhetünk. Az evangéliumi történetben Jézus ebbe az irányba tereli a két nagyravágyó tanítványát, mégpedig saját példájából, küldetéséből, életáldozatából kiindulva. A szenvedések kelyhéről, a szenvedés vállalásáról, a szolgáló lelkületről, az élet odaadásáról beszél nekik, amely értékes Isten szemében.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Én csak szegény bűnös vagyok, Uram, de mihelyt szólítalak, kegyelmeddel és irgalmaddal egészen elárasztasz engem. Legnagyobb boldogságomról mondanék le, ha nem törekednék arra, hogy mindig csodálatos jelenlétedben éljek! Ámen.
Kolumbusz Kristóf
Ez a kis írás nem a szűken vett párkapcsolatról fog szólni, előre is elnézést érte. A bejegyzés a magányos ember veszélyeztett helyzetére, mint a modern világ egyik pusztító hatására kívánja felhívni a figyelmet. A könnyed vígjátékok üzenetén túl a szingliség legnagyobb veszélye – miképp az angolból vett kifejezés etimológiája is jelzi – az egyedüllét életformává válása, amely a kezdeti szabadság érzése után magányossá teheti és megbetegítheti az embert, elvéve annak cselekvési szabadságát.
Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1-12
Elmélkedés
„Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják” (Mt 23,12) – olvassuk Jézus szavait az evangéliumban. Amikor Jézus alázatáról beszélünk, az alázat mellé rögtön oda kell tennünk a szenvedést és a megbocsátást. Jézus alázata abban mutatkozik meg, hogy vállalja a szenvedést. Még isteni hatalmáról is lemond s engedi, hogy az emberi erőszak felülkerekedjen rajta. De a szenvedései közepette sem harag vagy gyűlölet ébred benne azok iránt, akik bántalmazzák, hanem képes a megbocsátásra. A kereszten a szenvedő, a haldokló Isten bocsát meg az egész emberiségnek. Az alázatos Isten képes a megbocsátásra. Az alázatos, a szenvedést vállaló Istentől tanulhatom meg a megbocsátást.
Lehetek tudatosan alázatos, vállalhatom önként, hogy megalázzanak, de az is előfordulhat, hogy kényszerűségből viselem el, hogy megaláznak. A szenvedéssel ugyanez a helyzet. Vagy önként vállalom, mert Krisztus szenvedéséből felismerem annak értékét, vagy egyszerűen csak nincs erőm ellenállni az erőszaknak. A megbocsátásnál viszont nincs ilyen kettősség, mert az nem fakadhat külső kényszer hatására. Megbocsátani csak szeretetből, szívből, szívem mélyéből tudok. Vajon van-e bennem akkora alázat, hogy lemondva a bosszúról, szívből megbocsátok még a rosszakaróimnak is?
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Előtted, Uram, bűnös és por vagyok: irgalmadból élek, neked köszönhetek mindent; alárendelem magam neked, hagyom, hogy fájdalmaid és szenvedéseid teljesen átalakítsanak; teljes engedelmességben és akaratodhoz simulva hagyatkozom terád.
„A második évezred végén az Egyház újra a vértanúk egyháza lett” – mondta a kereszténység harmadik évezrede elé tekintve. „Az első évezred Egyháza a vértanúk véréből született. „Vajon nem így lesz-e a most kezdődő évszázadban, évezredben is?”
„A második évezred végén az Egyház újra a vértanúk egyháza lett” – mondta a kereszténység harmadik évezrede elé tekintve. „Az első évezred Egyháza a vértanúk véréből született. „Vajon nem így lesz-e a most kezdődő évszázadban, évezredben is?”
