„Hiszen Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően.” (Fil 2,139)
Vigyázz – kész – rajt!
Mindig elsőként löktem el magam a földtől erre a vezényszóra. Nem volt startlécünk, a betonra rajzolt vonalról indultunk. Jó volt az nekünk.
Azért sem törődtem vele, hisz én voltam a leggyorsabb az osztályban hetedikben. Bármikor le tudtam hagyni a lányokat, de a fiúkat is. Kivéve 600 méteren.
Egyik ügyfelem téli hónapjai nagyon keservesek, mert ebben a periódusban üzleti tevékenységük lelassul.
Nemrégiben átnéztük és kiértékeltük a téli időszak pénzügyi előrejelzéseit, mely során világossá vált: súlyos nehézségekbe ütközik a beszállítók időbeni kifizetése.
Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Mit
gondoltok? Ha valakinek száz juha van, és egy elcsatangol közülük,
nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyen, és nem megy-e, hogy
megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony
mondom nektek: jobban örül neki, mint az el nem tévedt
kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak
egy is elvesszen e kicsinyek közül.”
Mt 18,12-14
Elmélkedés
Jézus példabeszédet mond a száz bárányra vigyázó pásztorról. A pásztor legnagyobb gondossága és figyelme mellett is előfordulhat, hogy elvész a nyájból egy bárány. Hiába számolja meg újra és újra a rábízott állatokat, csak kilencvenkilencig jut, egy bizony hiányzik. A történetet hallván egyesek talán azt gondolják, hogy egy százalék veszteség még belefér e munkába, a gazdája előtt majd valahogy kimagyarázza a dolgot. A lényeg, hogy a többivel el tud számolni.
Itt jön a történet fordulata, miként ezt Jézus példabeszédei esetében megszokhattuk. A pásztort nem nyugtatja meg, hogy a nyáj többsége megvan, őt nyugtalanítja az egyetlen eltűnt bárány, s azonnal keresésére indul. A példabeszéd helyes értelmezésének kulcsa az, hogy felismerjük ezen cselekvésének indítékát. Mi áll tehát annak hátterében, hogy az elveszett keresésére indul? A válasz egyszerű: bár egyetlen bárány sem az övé, hiszen ő csak szolgálatot végez, mégis ezt a szolgálatot felelősséggel végzi. Ha csak a fizetségért dolgozna, aligha indulna el. Ő keresni indul az egyetlen elveszettet, mert minden bárányra úgy tekint, mintha az övé volna.
Miért küldi el a mindenható Isten saját Fiát a világba, hozzánk kicsiny emberekhez? Miért lesz Isten Fia, Jézus Krisztus emberré? Miért vállalja megváltói küldetését, a szenvedést és a halált? Miért indul az irgalmas Isten az elveszett, a bűnös ember után? A válasz egyszerű: Isten úgy tekint rám, hogy az övé, az ő gyermeke vagyok.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Várja a mi lelkünk az Urat, jobban, mint az őrök a hajnalt, mert tudjuk, még egy kis idő, és újra velünk leszel, Üdvözítőnk. Óvj meg minket attól, hogy velünk kelljen perbe szállnod, hogy dicsőséged elé nem a te szolgálatod ruhájában álltunk. Add, hogy mint az Úr szolgálóleánya, szívünkben őrizzük tetszésed keresését. Legyen velünk a te kegyelmed, és jöjj el, Urunk, ne késlekedj!
Néhány hollywoodi híresség tiszteletére ünnepélyes lakomát rendeztek, amelyen egy sikeres producer az egyik filmgyár igazgatójának módos özvegye mellett foglalt helyet. Társalgásuk során a férfi röviden kitért keresztény meggyőződésére.
Asztalszomszédja elcsodálkozott, és némi éllel kérdezte meg:
– Valóban hisz abban, hogy létezik Isten?
A közismert „Imádkozz, remélj és ne aggódj” mellett a szent néhány kevésbé ismert mondása
A kötelesség mindennél, még szent dolgoknál is előbbre való.
Van, hogy az embernek úgy kell néznie, hogy ne lásson, és úgy kell látnia, hogy ne gondoljon rá.
Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál
Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott.
Lk 1,26-38
Elmélkedés
Mi és ki irányítja életünket? Minek van a legnagyobb befolyása életvitelünkre? Kinek a tanácsait, útmutatásait fogadjuk el? Érdemes megfontolnunk ezen adventi kérdéseket. Ha ki vagyok szolgáltatva benső vívódásaimnak, ha erős vagy éppen gyenge emberi akaratom sodrásának engedek, vagy ha érzéseim könnyedén felülkerekednek értelmem döntésein, akkor aligha fogom elérni azt a célt, megvalósítani azt a feladatot, amit Isten szán nekem. Nem térhetek le a lelki növekedés útjáról, mert Isten azt várja tőlem, hogy szüntelenül ezen járjak. Különben életem céltalanná válik, úgy érzem, hogy semmilyen szerepem nincs e világban, nem tartom fontosnak, hogy jót tegyek másokkal, s nem üdvösségem lesz legfőbb célom. Bár tudnék jót tenni a környezetemben élőkkel, de elmulasztom ennek lehetőségét. Egyik oldalról nézve személyes kudarc ez, más szempontból pedig az isteni terv meghiúsulása velem kapcsolatban.
De van más út számomra, amely utat Szűz Mária életpéldája világít meg, akinek szeplőtelen fogantatását ünnepeljük a mai napon. Emberi életének első pillanatától, azaz fogantatásától kezdve átjárta őt az isteni kegyelem, s a döntő pillanatban, amikor az angyal által értesült arról, hogy Isten őt választotta ki arra, hogy a Megváltó anyja legyen, ő teljes emberségével, akaratával és értelmével beleegyezett Isten akaratába, elfogadta azt. Példája segítsen, hogy ki tudjam mondani a feltétel nélküli „igen”-t Isten akaratára.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Legszentebb Szűz, aki habozás nélkül átadtad magad a Mindenhatónak, hogy megvalósíthassa a megváltás tervét, önts bizalmat a fiatalok szívébe, hogy mindig legyenek olyan buzgó pásztorok akik a keresztény népet az élet útján vezetik, és olyan megszentelt lelkek, akik a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség által tanúskodnak feltámadott Fiad felszabadító jelenlétéről. Ámen.
Szent II. János Pál pápa
Raniero Cantalamessa kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka pénteken reggel kilenc órakor kezdte meg első adventi szentbeszédét az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában, Ferenc pápa és közvetlen munkatársai jelenlétében.
A Mikulásról kicsit másképp
Van egy igaz történet, ókori iratok és ikonok által is rögzített, miszerint Miklós püspök arcon ütötte az eretnek Ariust az Első Niceai Zsinaton (325), és tettét utólag maga Jézus hagyta jóvá.
Az „eretnek” kategória ma is hivatalos jogi kifejezése az Egyháznak, és azokra alkalmazható, akik tudatosan, nyilvánosan és kitartóan valamelyik dogma/hittétel ellen foglalnak állást. Nyilván nem érdemes mindenkit leeretnekezni, akiről azt gondoljuk, hogy nem ért egyet velünk, de kellő körültekintéssel a fogalom alkalmazható és hasznos.
Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.” János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!”
Mk 1,1-8
Elmélkedés
Nézz szembe önmagaddal!
Néhány éve az adventi koszorút a templom számára az egyik minisztráns édesanyja ajánlotta fel, aki történetesen virágkötőként dolgozik. A köszönet mellett azt a ráadás ajándékot kapta, hogy az egyik adventi vasárnapon a szentmise kezdetekor ő gyújtotta meg a gyertyákat. Azon a napon a szokásosnál korábban érkezett, hogy ellenőrizze a koszorút. Megigazította a fenyőágakat és a díszítésként szolgáló terméseket, végigsimította a szalagokat, kicsit fordított a koszorún, majd távolabbról, a hívek szemszögéből is megnézte az eredményt. Láthatóan elégedett volt a látvánnyal, de azért visszalépett a koszorúhoz, s kezével sorra megérintette a díszeket. Már nem volt mit igazítani rajtuk, nem is ezért álldogált a koszorú mellett csendben szemlélve azt. Láthatóan elgondolkozott. Talán az idő, az évek múlásán. Talán gyerekkorára gondolt, amely már csak emlék számára. Talán arra gondolt, hogy újra itt az advent, ismét elmúlt egy esztendő, mennyi minden változott ezen idő alatt. Az adventi koszorú viszont nem változott az évek, évtizedek során, nem ment ki a divatból, s a divat sem változtatott rajta semmit. Teljesen hagyományos, egyszerű koszorú fenyőágakból, három lila és egy rózsaszín gyertyával, pontosan olyan, mint gyerekkorában. „Tökéletes” – lépett mellé a kisfia, aki talán már kissé unta, hogy édesanyja ennyit bíbelődik a koszorúval, s aki most nem gondolt arra, hogy sok év múltával is vissza fog emlékezni erre a pillanatra, édesanyjára, a koszorú gyertyáira, gyermekkora adventjeire. Ő most még nem gondolhat a múltra, hisz nincs neki, a jövőre pedig nem gondol, mert még gyerek.
Az adventi időszak szembesít minket az idő múlásával és szembesít önmagunkkal. Környezetünk, a világ változását észrevesszük és tudomásul vesszük, de mintha nem akarnánk tudomást venni arról, hogy közben mi is változunk, ezért szeretnénk az időt megállítani vagy talán meg is fordítani. Az advent szembesít önmagunk múltjával, és a jövőről való gondolkozásra késztet minket.
A múlt és a jövő tengelyében áll Keresztelő János, akiről advent 2. vasárnapján az evangéliumban olvasunk. János egyrészt visszatekint a múltba, másrészt előrenéz a jövőbe. Visszatekint a régi időkre, felidézi a régmúlt idők prófétai jövendöléseit, elgondolkozik Istennek a múltban tett ígéretéről a Messiás jövetelével kapcsolatban. János megtérést hirdet és a bűnbánat keresztségében részesíti a hozzá érkezőket. A bűnbánat mindig önmagunkkal és múltunkkal való szembenézésből fakad. Ugyanakkor a Keresztelő a jövő felé néz és a jövő felé irányítja a figyelmet. A hamarosan érkező Jézusra, a Megváltóra figyel, akiben beteljesednek a múltban tett ígéretek. A Szentlélekkel keresztelő Jézusról beszél, s ezzel ő is egy jövőre vonatkozó ígéretet fogalmaz meg. Isten Lelke ugyanis mindig a jövő felé fordít minket, a ránk váró feladatokra, küldetésre irányítja gondolatainkat.
A mai vasárnapon adventi koszorúnkon meggyújtjuk a második gyertyát. Legyen ez az önmagunkkal való szembenézés gyertyája! Gondolj arra, hogy ma Keresztelő János hozzád szól, neked hozza el Isten üzenetét! Nézz szembe önmagaddal, múltaddal és jövőddel!
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, Jézus Krisztus! Te egykor bűnbánatot hirdettél a népnek és megtérést vártál az emberektől. Evangéliumod üzenete arra ösztönöz, hogy szembenézzek önmagammal, bűnös múltammal, életem hibáival. Segíts felismernem mindazt, amin változtatnom kell, s amin a te kegyelmeddel változtathatok. Adj szívembe igaz bűnbánatot! Add nekem a Szentlélekben való újjászületés kegyelmét! Mutasd meg nekem, milyen úton induljak, s mit vársz tőlem a jövőben!
